Azon 200 ezer magyar menekült között, akik az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követően az osztrák határt átlépve elhagyták az országot, 20 ezer olyan gyermek volt, akiknek szülei vagy meghaltak, vagy eltűntek.

Az Ausztriába menekülők között sok olyan gyerek volt, aki szüleivel együtt igyekezett biztonságosabb helyre valamelyik nyugati országban, hogy új életet kezdjen, sokan azonban egyedül, elárvultan, a tömeggel sodródva kerültek át a határ másik oldalára.

Mojszesz Márton emlékplakettje

„…Mit tehet egy cseppnyi tiszta víz

 A vörös pokol nagy tűzvésze ellen?

 Ezrével hulltak – s ezrek szárnyszegetten

 Futottak túlélni Moszkva tankjait.”

 (Sziámi eredetiből fordította Makkai Ádám. 

A jánossomorjai 1956-os emlékmű felirata.)

Bármely tanulmány szerzőjének ritkán adatik meg, hogy a leírt szöveg akkor lásson napvilágot, amikor az írásműben megidézett történés bekövetkezik.

A családi legendáriumban 1956 forradalmáról a legelevenebben egy furcsa történet él minálunk. Nagyszüleimet ifjú házasként érte a forradalom Budapesten. Minden zavaros volt és félelmetes. Még elevenen élt a világháború nyomasztó emléke és a fegyverek ropogása mindezen felnőttben. Októberben ezek a sebek felszakadtak, de ír volt rá a remény, hogy valami nagyon megváltozik nemsokára Magyarországon.

A forradalmi napok vége felé járt már az idő: orosz tankok lepték el a főváros utcáit és az idegen ország katonái a romos házak és az elgyötört lelkek között próbáltak fegyvereikkel „rendet” teremteni.

Isten népe sose kezd harcot, de fel kell készülnie arra, hogy megtámadják. Ez kezdettől fogva így van. Napjainkban is így van.

Sokféle támadás éri Isten gyermekeit és Isten népét, úgy is, hogy a légynek sem ártanak. Sőt akinek lehet, igyekeznek használni.

Sokféle támadás éri a hitünket. Sokféle támadás fenyegeti a csendünket, a nyugalmunkat. Most az utóbbi időben megfigyelhető, hogy az ördög különösen célba vette hívő emberek házasságát.

A családi legendáriumban 1956 forradalmáról a legelevenebben egy furcsa történet él minálunk. Nagyszüleimet ifjú házasként érte a forradalom Budapesten. Minden zavaros volt és félelmetes. Még elevenen élt a világháború nyomasztó emléke és a fegyverek ropogása mindezen felnőttben. Októberben ezek a sebek felszakadtak, de ír volt rá a remény, hogy valami nagyon megváltozik nemsokára Magyarországon.

 Az 1956-os forradalomnak sok hősi halottja,mártirja ,áldozata van.

Még nagyobb,sokkal nagyobb azoknak a száma,akik túlélték a szovjet

lánctalpasok öldöklő ,romboló rohamát,de később a deportálás,bebörtön-

zés kegyetlen sorsa jutott nekik.

Azok is áldozatok bizonyos értelemben,akik félelmeik vagy a kommunista

rendszer megtagadása miatt,évekre,évtizedekre,vagy véglegesen elhagy-

ták az országot.Elmenekültek.

Erdélyben és Romániában másként élték meg a magyarok - és a velük

szolidarizáló más nemzetiségüek - az '56-os népfelkelést,majd annak

brutális leverését,megtorlását,majd ami azután következett.