„...és nincsen üdvösség senki másban, mert nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk.”

Apostolok cselekedetei 4. fejezet 

A kedves öreg Mo-Po egész különös kegyelemben részesült. 94 éves volt, amikor először hallott Jézusról. Hosszú élet bálványszolgálata állt mögötte, mégis meg tudta ragadni Jézus megmentő szeretetének kegyelmi ajándékát, és magas kora ellenére teljes szívvel megtért. Milyen gyermeki módon örült, hogy Isten gyermeke lehet, Megváltója van és övé a bűnbocsánat bizonyossága.

Egy misszionáriusról szól, aki hajótörést szenvedett és már azt gondolták róla, hogy meghalt. A valóság pedig az volt, hogy a víz valahogy mégis partra vetette.  Tényleg, már majdnem meghalt, de a bennszülöttek megtalálták, ápolták és végül felgyógyult.

Ezután ez az ember húsz éven keresztül a bennszülöttekkel élt. Mind ez idő alatt, ez a misszionárius nem beszélt a hitéről, nem prédikált, nem dicsőítette Istent, nem idézet sosem a Bibliából.

Amikor Hudson Taylor misszionárius első ízben utazott Kínába, a vitorlás hajó útját sokszor akadályozta a szélcsend és az ellenszél. Egy alkalommal egy olyan sziget mellett hajóztak el, amelyen kannibálok laktak. És éppen itt megint alábbhagyott a szél, és a hajó a tükörsima vízben lassan sodródott a veszélyes partok felé.

Az utasokat elfogta a rémület, ha arra a borzalmas fogadtatásra gondoltak, amelyre számíthattak. A kapitány ebben a nagy szükségben a misszionáriushoz fordult és azt mondta neki:

- Ön hisz abban, hogy Isten meghallgatja az imádságot.

 DeAnn és én Kambodzsáról 1971 tavaszán hallottunk először.  Egy barátunktól kérdeztük beszélgetés közben: 

- Van még a világon olyan hely, amely nincs misszionáriusokkal elárasztva?

- Az első, amely szóba jöhet: Kambodzsa. 8 milliónyi lakósa van, és csak egy kis missziói csapat tartózkodik ott, Szentlélekkel megáldott egy sincs közöttük.  

Azonnal vonzódni kezdtünk ehhez az országhoz…

Kambodzsában nagy szegénység uralkodott, mivel diktatúra és háború dúlta az országot.

Éled-e azt amit mondasz?

Miközben egy misszionárius prédikált a hinduk között, egy asszony fölkelt, majd eltávozott. Rövid távollét után visszatért, és még élesebben figyelt, mint azelőtt. A beszéd végén a misszionárius megkérdezte, hogy talán azért ment el, mert nem érdekelte a tanítás.

A hindu nő ezt válaszolta:

"Annyira érdekeltek azok a csodálatos dolgok, amiket hirdettél, hogy kimentem és megkérdeztem a kocsisodtól, vajon tényleg igazat beszélsz-e, és hogy otthon is éled-e, amit mondasz.

Az első pogányok között, akik a 19. században, Kínában, az első misszionáriusok szolgálatai nyomán hinni kezdtek az Úr Jézusban, ott volt egy tizenkét éves árva kisfiú is.

Ez a fiú koldulásból és lopásból élt, táplálékát szemétdombokból szerezte, és éjszaka valahol egy sötét hátsó udvar sarkában aludt.

Amikor a világ Üdvözítőjének a bűnösök iránti szeretetéről hallott, az örömhír belül mélyen megragadta, és befogadta az Úr Jézust a szívébe és az életébe.

Egyik külső állomásunkon, mely négynapi járóföldre feküdt, sok hívő lakott, akik arra kértek: Tartsak csendeshetet náluk, mivel a város túl messzi van ahhoz, hogy az ottani alkalmakon vegyenek részt. A férfiaknak négy napig tartott egy út, a legtöbb asszonynak legalább nyolc kellett hozzá, mivel rövid lábuk van.

Igen örültek annak, hogy egyszer náluk is több napig szólhat Isten Igéje.

A 3 évvel ezelőtt meggyilkolt misszionárius családja folytatja szolgálatát Afrikában; 

akik már 1000 gyermeken segítettek.

Már 3 éve annak, hogy az Al-Kaida több tucat kereszténnyel együtt meggyilkolta Michael Riddering amerikai misszionáriust Nyugat-Afrikában. Ennek ellenére az árvák és a szegények megsegítésére irányuló szolgálata, ma is folytatódik, családja és nemzetközi partnereinek segítségével.

William Carey (1761. augusztus 17. – 1834. június 9.) angol botanikus, protestáns misszionárius és baptista lelkész volt, akit a „modern misszió atyjának” neveznek. A Baptista Missziós Társaság egyik alapítója volt. Miközben egy dán gyarmaton, az indiai Serampore-ban végezte misszionáriusi tevékenységét, a Bibliát bengáli, szanszkrit, és még számos más nyelvre és nyelvjárásra fordította le.

„Az asszony otthagyta a korsóját, sietve visszatért a városba, és azt mondta az embereknek: ’Gyertek, van itt egy ember, aki mindent elsorolt, amit csak tettem. Ő volna a Messiás?’” 

Jn 4,28-29

Ha beleveted magad Jézus karjaiba, nem tudhatod, hova fog magával vinni. Újdonsült keresztényként biztos voltam abban, hogy Isten valami távoli misszióba küld. Nagyon messze: Indonéziába.

Igaz, egy évtizedes vad, rosszlány-élet után csak féléve voltam hívő

Azon a szerdán először láttam azt az idős urat egy templomban. Hetvenes éveinek derekán járt, fénylő ősz haja volt, és elegáns barna öltönyt viselt. Azelőtt már sokszor hívtam a gyülekezetbe, és mások is sokat beszéltek neki Istenről és az evangéliumról.

Őszinte, becsületes és köztiszteletben álló ember volt sok keresztyén jellemvonással, de nem fogadta el Krisztust Megváltójának, sőt, még a gyülekezet ajtaján sem lépett be egyetlen egyszer sem.

-Volt Ön valaha életében gyülekezetben?

Skót atléta, rögbijátékos, kiváló krikettező, olimpiai bajnok, misszionárius, a Tűzszekerek című film ihletője – mindez Eric Liddell egy személyben, aki már atlétikai teljesítménye révén is kiemelkedő személyiség volt, de hittérítő tevékenysége minden idők egyik legnagyobb hősévé avatta.

Eric Liddell, aki fiatalon, mindössze negyvenhárom évesen hunyt el egy kínai fogolytáborban, „egy lapra” tette fel az életét.

Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.

A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

– Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.

De hát nem volt inkubátor, nem volt elektromosság!

A Nemzetközi Lepramisszió megalapítása egy jómódú ír férfi: Wellesley Cosby Bailey (1846-1937)  és felesége, Alice  Graham  nevéhez fűződik.  Bailey fiatal korában gyakran fordult meg Indiában és élvezte a „mesés Kelet” elbűvölő szépségét, gazdagságát. Sokáig csak annyit látott meg Indiából, hogy mi minden kincset,  gazdagságot  lehetne onnan hazavinni Írországba.

Az 1870-es években  azonban egészen másra is megnyílt a szeme: a mérhetetlen nyomorra, az utak mentén sebeiket vakargató koldus leprásokra.

Az önostorozás és a keresztre feszítés szokásáról kérdeztük a Fülöp-szigeteken szolgáló Lányi Béla verbita szerzetestestvért.

– Mit szól a katolikus egyház ehhez a szokáshoz?

– A Fülöp-szigetek lakossága nagyon vallásos, méghozzá katolikus, ám vallásosságába gyakran keveredik babona. A babona a hit eltorzulása. Az északi szigeteinken dolgozó katolikus papság mindig is elítélte az önostorozást és a keresztre feszítést, de nem tudta megakadályozni.

A jezsuita rend ismert misszionáriusa, Dél-Amerika nagy kutatója, a kiváló néprajzi gyűjtő és utazó, az egyetemes kultúrtörténetnek is kiemelkedő alakja, Éder Xavér Ferenc a Felvidékről indult s több szállal is kötődött ide. Hont megye szabad királyi városában, Selmecbányán született 1727. szeptember elsején, Trencsénben lépett be a jezsuiták közé, Nagyszombatban tanult, majd egy tartalmas életpálya után Besztercebánya plébánosa lett, s ott is halt meg 1772.

Ha szóba kerül a reformáció, márpedig ebben az évben rengeteg alkalommal beszélünk róla, akkor a legtöbb szó a 16. századról esik: Luther bátor kiállásáról, Kálvin gyülekezetszervezéséről és rendszerességéről, Zwingli Ulrik vitáiról rengeteg információt tárgyalnak újra. Mindez azt a téves benyomást is keltheti, hogy a reformáció a 16. század ügye, és azóta nem történt jelentős dogmafejlődés, nem születtek olyan meghatározó vezéregyéniségek, akik a reformátorokhoz hasonlóan megújulást hoztak volna az egyházba a saját idejükben.

Egy nyári élményem hatása alatt kezdtem el írni ezt a cikket. Nyáron egy nyugat-európai főváros főterén végeztük a misszió szolgálatát. Szórólapokat osztottunk, beszélgettünk az emberekkel, énekeltünk és több más kreatív formában próbáltuk megragadni a figyelmüket. Egyik kínai származású résztvevő pl. kínai és héber betűkkel írta fel az emberek nevét kézzel merített gyönyörű papírlapokra, így indította el a beszélgetést.

Hé cimbora! Ahogy elnézlek, te alaposan magadba zuhantál itt a padon. Ok, van nálam valahol egy zsepi… vagy nincs. Pedig úgy emlékeztem…

Elmondod, hogy mi történt? Várj, kitalálom! Csak nem áhítatot tartottál, és rosszul sikerült? Katyvasz volt? Közbekotyogtak? Kiigazítottak? Vagy valaki négyszemközt kioktatott? Vagy nem az áhítatról van szó? Nem tudtál válaszolni egy rázós kérdésre?

Már a reformációt követő első időszakban többen is indíttatást éreztek arra, hogy a környező országok népei között hittérítői és lelkigondozói munkát végezzenek. Fejértói János 1551-ben Bullinger Henrikhez írt levelében arról számol be, hogy „vannak Erdélyben kegyes tanult és jó nyelvismerettel bíró emberek, akik katekizmusokat küldtek a görögöknek, thráciaiaknak és litvánoknak, lefordítva ő saját nyelvükre”.

A 19. század közepe táján a német és angolszász ébredési mozgalmak hatására Magyarországon is egyre inkább felébredt a misszió iránti felelősség. A gyülekezetek tagjai számára fontossá lett a megtéretlen tömegek sorsa, és többen is úgy érezték, hogy tenniük kell valamit.

A felsőlövői ébredés hullámai ekkorra már nemcsak a környék falvait érték el, hanem az ország fővárosába is eljutottak.

A magyarországi bel- és külmisszió történeté egyik legkülönösebb alakja volt Pauer Irma. Több egyesületben, missziós szervezetben tevékenykedett, és mindenhol rendkívül nagy hűséggel, lelkesedéssel szolgálta Megváltó Urát.

Kőszegen született 1879. június 5-én, egy német családban, Pauer Ferenc és Weimar Borbála első gyermekeként. Édesapját jó nevű újságíróként tartották számon, de volt egy kis könyvkötészete is. A család idővel felköltözött Budára, ahol a családfő hamarosan elhunyt.

A Magyar Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület (MAHEM) egyik nagy reménysége Roth Henrik volt. 1887-ben született Szeghegyen. Apja Roth Johann, a Brit és Külföldi Bibliatársulat munkatársaként bejárta az egész országot. Egy ideig Balmazújvárosban, majd Debrecenben éltek, ahonnan Erdélybe költöztek. Itt ismerkedtek meg Bárdi Ernő evangélikus lelkésszel, aki erőteljesen szorgalmazta az ifjú továbbtanulását.

Az evangélium üdvözítő hatalma nem korlátozható egyes népekre és kultúrákra. A Szentírás szavai is ezt igazolják: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Az őskeresztyénségnek egyik legnagyobb ereje éppen ennek a bizonyossága volt. Ez a bizonyosság, amely az Úr Jézus Krisztus parancsán és ígéretén (Mt 28,19-20) alapul, törhetetlen missziói lelkület forrása lett a missziónak.

1950-ben állított síremléket a pápua új-guineai Mánusz szigetén működő német evangélikus misszió a II. világháborúban mártírhalált halt társaik emlékének. Mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan a japánok 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Közöttük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki tizenöt évet töltött a pápuák között. 

Molnár Mária Várpalotán született 1886-ban.

Rudolf Lunkenbein, 37 éves szalézi misszionárius életének utolsó napja úgy indult, mint általában, imával és szentmisével. Majd a misszionárius régi, második világháborús dzsipjével elindult az ültetvényre, mint mindig.

A a Bororo törzsfőnök, Aidje-Kuguri (azaz „Kis viziló”), de a barátai egyszerűen csak Eugeniónak hívták) még reggelizett a kunyhójában. A misszió egyik helyiségében a Don Bosco Nővérek elöljárója, Rita nővér már készült, hogy felügyelje a bennszülött fiúkat, akik a pataknál játszottak.

Spurgeon egyszer úgy prédikált, hogy megítélése szerint az volt az addigi leggyengébb prédikációja. Beszéd közben tántorgott és belezavarodott a mondataiba, és amikor befejezte, úgy érezte, hogy teljesen kudarcot vallott. Nagyon megszégyenült, és amikor hazaérkezett, térdre esve így szólt: "Uram, Istenem. Te tudsz tenni valamit a semmivel. Áldd meg ezt a gyönge prédikációt!"

Egész hét folyamán ugyanazt az imádságot mondogatta.

Abban az időben, amikor Európában még nem járt autó, az evangélium egyik prédikátora kerékpárral járta a vidéket, hogy különböző helyeken hirdesse az evangéliumot.

A gyülekezetekben arról volt ismert, hogy rendkívül hálás ember, aki háláját nyilvánosan kifejezésre is juttatta imádságaiban. Némelyek úgy vélték, hogy Isten iránti hálája némileg túlzott. Ő azonban nem hagyta magát eltántorítani, és Istennek minden segítségért mindenkor teljes szívből bemutatta hálaáldozatát.

Egy idős amerikai misszionárius házaspár sok éves afrikai szolgálat után hajón utazott hazafelé New Yorkba.

A hosszú évek alatt eléggé megfáradtak, életkoruk miatt mindketten sokat betegeskedtek, és nyugdíjuk nem lévén a szívük telve volt aggodalommal.

A hazaút során felfedezték, hogy ugyanazon a hajón utaznak, mint Roosevelt elnök, aki éppen egy szavannai vadászkörútról tartott hazafelé.

Egy egész új típusú keresztyénnel találkoztunk a Földalatti Egyház keresztyénével. Még sok meglepetés ért bennünket. Mint ahogy sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy keresztyének és valójában nem azok: azt találtuk az oroszok között, hogy sokan, akik azt hiszik, hogy ateisták, a valóságban nem azok.

Egy orosz házaspár járt nálam, mindketten szobrászok.

Egy másik alkalommal megláttam egy orosz női tisztet az utcán. Odamentem hozzá és bocsánatkérően így szóltam: "Tudom, hogy udvariatlan dolog az utcán megszólítani egy ismeretlen hölgyet, de lelkész vagyok, és komoly a szándék. Szeretnék beszélni önnel Krisztusról."

Megkérdezte: "Szereti Krisztust?" így válaszoltam:

"Igen! Teljes szívemből." A karjaimba vetette magát és újra és újra megcsókolt.

Mivel mélységésen megbántam azt, hogy ateista voltam, Istenhez történt megtérésem első napjától semmit sem kivántam vágyakozóbban, mint hogy az oroszok számára Jézus tanújává legyek.

Az oroszok olyan emberek, akiket gyermekkoruktól kezdve ateizmusban nevelnek. Vágyam, hogy éppen az oroszokat nyerjem meg az evangéliumnak, beteljesült. Megvalósítása a náci megszállás alatt kezdődött, mivel Romániában sok ezer orosz hadifogoly volt, akik között végezhettük missziós munkánkat.

Számomra az Ige hirdetése az oroszoknak maga a menny a földön. Sok nemzetiségű embernek prédikáltam már, de még soha nem láttam népet, amely úgy inná az Igét, mint az oroszok, az annyira "szomjas lelkek."

Egy ortodox pap, barátom, telefonált és beszámolt arról, hogy egy orosz tiszt ment hozzá, hogy meggyónjon. Barátom nem beszélt oroszul. Tudva azt, hogy én azonban igen, megadta neki a címemet. Másnap a tiszt eljött hozzám. Nyitott volt Isten iránt, vágyódott Isten után, de soha nem látott még Bibliát.

Olyan családban nőttem fel, ahol semmiféle vallást nem Ismertek el. Gyermekkoromban nem kaptam vallásos oktatást. Tizennégy éves koromra már meggyőződéses, megkeményedett ateista voltam.

Ez volt mindenekelőtt a keserű gyermekkor eredménye.

Árva voltam életem első éveitől kezdődően, megismertem a szegénységet az első világháború nehéz évei alatt.