Ilyen hűvös tavasz járta akkor is - a bokrok szinte titokban zöldültek ki egyik reggelről a másikra -, amikor rettentő gond és aggodalom szállt hétéves szívünkre.

Az első gyónás!

Hiszen voltak nekünk más félelmeink is a számtannal és egyéb megfoghatatlan dolgokkal kapcsolatban, de ezek megszűntek abban a pillanatban, amint rádöbbentünk a gyónás magasztos, de félelmetes valóságára. Mert mi is az a kis szidás, térdeplés, fülhúzás? Semmi! Másnapra megtanulja az ember a leckét és kész.

Már a lakás egészen tiszta volt. Az asszony, mikor megkapta a levelet, hogy Mihály jön, csak még négy hetet az internálótáborban kell töltenie, napokig nem bírt a remegésével. Örült, hogy jön az ura.

Négy hétig takarította a kis házat. Kihordott minden bútort, kimeszelte, kitapasztotta. Az egérlyukakat üvegcserepekkel tömte meg, a kemencét újra tapasztotta. […] Még a mennyezetgerendákat s a deszkákat is forró lúggal sikálta meg.

A nap lement. Az alkony ráborította fátyolát az egész vidékre. Benépesült a levegő zümmögő bogárral.

A göröngyös, kátyús úton egy szekér ballag csöndesen. De egyszerre csak nagyot zökken, s a rajta ülők felriadnak.

- Hophó! Eltört a tengely! - hangzott az egyik utas szava.

A másik leugrott, csakugyan leült a szekér hátulsó fele.

- Nagy baj - dörmögte fejét vakarva. - Megroppant biz az, kátyúba estünk. Most már mit csináljunk?

- Ha legalább valami fa volna, valami husáng, hogy átköthetnők vele.

Mi lesz ma az ebéd? – érdeklődik a négyéves kislány.

- Zöldborsó leves, krumpli főzelék, fasírt.

- De én azt nem szeretem – görbül sírásra a kislány szája.

Anyuka sóhajt. Most mit mondjon? A tükörtojást és spagettit leszámítva semmit sem eszik meg a gyerek. Próbálta már kedvesen:

- Gyere, kóstold meg, meglátod milyen finom.

Máskor alkudozott vele:

- Na, csak öt kanállal egyél, és aztán jöhet a süti. 

Volt már, hogy elvesztette a türelmét, és kiabált.

És mire az ősz elérkezett, mi is szemtől-szemben állottunk az eleven ellenséggel. Nem is egy, hanem háromféle ellenség támadott reánk. Elsőbben a császári sereg, akiket Szebenből küldött a székelyek megpuhitására Puchner generális, vele jöttek a szászok, vele sok ezer oláh.

A csikiak, marosszékiek, udvarhelyszéki testvérek azt mondották, hogy ők békességet akarnak, hát jó, ők hazamentek szépen Marosvásárhelyről, merthogy nem volt bizodalmuk az erejükben, de mi háromszékiek biztunk a magunkéban.

Puchner generális Gyulafehérvárra vonult vissza. Bizonyára szépen rendezkedett már, hogy méltóképpen fogadjon minket. Nem is képzelte hogy Bem más felé vegye az útját - mint Szebennek.

Mi is azt hittük, de Bem apó egyebet gondolt.

Kiadta a parancsot, hogy Maros-Vásárhely felé induljunk. Szász-Sebesnél láttuk messziről az osztrákokat, hadd üljetek szépen, s várjatok - gondoltuk magunkban - most egyéb dolgunk van, mint veletek össze csapni.

A gyulafehérvári őrséget is láttuk, az is látott minket, de nem rontott ki, hogy útunkba álljon.