G élete nagy kérdése előtt áll: gazember legyen, esetleg kisstílű csirkefogó, vagy maradjon átlagember. A gonosz és Jézus harcolnak érte, a döntés G kezében. Vajon G kit fog választani? 

G sokáig töprengett a konyhaasztal mellett. A felesége már fél nyolckor elment a szokásos taposómalomba, a gyerek pedig az imént húzta be óvatosan a bejárati ajtót.

„Zsófikám, főztem neked baracklekvárt, mert tudom, hogy szereted” – ez volt az utolsó mondat, amit a nagymamámtól hallottam életében, pedig már alig volt magánál.

Aztán jött a vegetálás az idősek otthonában, a végső zavar időszaka, végül maradt utána egy sír a temetőben. Meg egy üveg baracklekvár. Ami valahogy mindig újratölti önmagát. Fenyvesi Zsófi írása.

Ha van mennyország, a mamim ott áll fakanállal, és keveri a lekváromat. Valahogy eléri, hogy mindig találjak a polcon még egy bontatlan üveget, egy utolsó utáni poros sarokban.

Peti otthon is jó barátságban volt a postás bácsival, most pedig, mióta nagyapáéknál laktak és látta nagyapát a postás ruhában járni-kelni, egyéb se motoszkált a fejében, mint a levelek sorsa.

Édesanya is hetek óta várja már édesapa levelét. nagyapa igazán hozhatna már egy levelet a közül a sok levél közül. Hogy más név van rajtuk? Ki lehet javítani.

- Ugye, nagyapa, neked mindenhol örülnek, mert viszed a levelet?

Az életben néha előfordulnak nagy pillanatok. Ha mindent megteszel azért, hogy másoknak is legyenek nagy pillanatai, magadnak is részed lesz néhány páratlan pillanatban. - E. H. Kinney

Sok felejthetetlen pillanatnak örültem életem során. Hét-nyolc esztendős koromban azonban roppant kevés ilyen pillanatban volt részem. Beteg lettem, és megállapították, hogy gyermekbénulásom van. Betettek egy nagy szobába, amelyben harmincöten voltunk, valamennyien vastüdőben.

A legjobb módszer önmagad felvidítására az, ha mindenkit felvidítasz. - Mark Twain

Úgy érezte, a helyi újságban megjelent hirdetést kifejezetten neki címezték, nem is tudott a felhívásnak ellenállni. S a tiszteletre méltó hetvenéves asszony - családja, barátai megrökönyödése dacára - követte szíve titkos óhaját, és beiratkozott a bohóciskolába.

Nem meglepő, hogy ő volt a legidősebb az osztályban. Szorgalmasan tanulta az arcfestést, hosszasan gyakorolta, hogyan kell léggömbökből állatfigurákat hajtogatni, s végül kitüntetéssel tette le a bohócvizsgát.

,,A legcsekélyebb kedvesség sem megy veszendőbe.''

/Aiszóposz/

Greenbriar Valleyt csaknem elrejtették az alacsonyon lógó esőfelhők. Miközben kiballagtam a sáros udvarra, hogy elvégezzem délutáni teendőimet, láttam hogy a telkünk mellett elhaladó út szélén egy autó áll, bizonyára elakadt. Máskülönben vezetője - egy igen jól öltözött férfi - nem matatott volna a motoron az esőben.

Évekkel ezelőtt megjelent a chicagoi lapokban egy történet egy kínai étterem pincértanulójáról, aki elment egy bankba, hogy felváltson egy 500 dollárost. Az étteremnek 250 dollár apróra és 250 egydolláros bankjegyre volt szüksége. A banki alkalmazott véletlenül egy köteg 100 dolláros bankjegyet fogott meg, és így 250 dollár aprót, és 25000 dollárnyi bankjegyet adott a fiúnak.

Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik.

Figyeltem, milyen türelmetlenül nézi percenként az óráját. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötést és megnézném, miről van szó.

András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?

Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt.

 Írta: Icus

Istent talán óvodás koromtól kezdve utáltam, mert sok vallásos gyereket láttam, akik bár vallásos rituálékat csináltak, semmi más nem mutatta, hogy keresztények lennének. Aztán azt a sok szenvedést látva a világban még inkább megerősített abban, hogy nem létezik szerető Isten.

Undorodtam mindentől, amit kereszténynek mondtak. Viszont szerettem az idegen nyelveket használni, tanulni persze természetesen nem.

,,De mondom nektek: Minden haszontalan beszédért számot adnak majd az emberek az ítélet napján" (Mt 12,36).

Az ismert evangélista, Samuel Keller (1856 - 1924) evangélikus lelkészként munkálkodott a Dél-Oroszországban és a Krím-félszigeten élő német telepesek között, és nagy ébredéseket élt át ott. Mivel az orosz cárok uralma alatt üldözték, 1890-ben Németországba kellett menekülnie, és itt folytatta tovább áldott szolgálatát.

Haláláig munkálkodott Németország határain túl is, és sok embert vezetett Jézus Krisztushoz.

- Az ajtó előtt áll egy asszony, és beszélni óhajt Önnel. Azt mondja, Zsófi a neve, és prédikátornőnek tartja magát.

Hamarosan előttem állt egy igen különös teremtés.

- Végre megtaláltam Önt, testvérem! Hallottam tegnap a missziói beszámolóját. Utána így társalogtam Urammal, Istenemmel: Atyám, nekem ezzel a testvérrel beszélnem kell. Ma pedig ezt mondta az Úr nékem: Zsófi, te tegnap fél dollárt kerestél, vidd el ezt az összeget annak a testvérnek, és prédikálj neki!

Egyik barátom a nappaliban üldögélt egy nap, amikor a macskája egy kis „ajándékot" vonszolt be a szájában - valamilyen elpusztult állatot. Ahogy közelebbről megvizsgálta, döbbenten ismerte fel benne a szomszéd kislány, Boróka nyulacskáját. A barátom szörnyen érezte magát amiatt, hogy feltehetően macskája ölte meg a kisnyulat.

Gyors észjárású lévén, hamar kieszelt egy tervet.

Sok évvel ezelőtt néhány fiatal teológus Londonba látogatott. Épp felszentelésük előtt álltak.

A nagy épület, amelyben Spurgeon prédikált, még zárva volt, korán érkeztek. Ekkor egy idegen lépett hozzájuk, udvariasan köszöntötte őket és megkérdezte:

-Nem volna kedvük megtekinteni az épület fűtőhelyiségét?

Forró júliusi nap volt, de hogy valamivel kitöltsék a várakozást elmentek vele.

Egy ősi kínai történet:

Egy földművesnek egyetlen öreg lova volt, amit földje megmunkálására használt. Egy nap a ló elfutott a hegyekbe, és amikor a földműves szomszédai meghallották, sopánkodtak a földműves balszerencséjén. ,,Balszerencse? Jószerencse? Ki tudja?" - mondta a földműves.

Egy héttel később a ló visszatért a hegyekből egy egész ménessel, és ezúttal a szomszédok gratuláltak a földművesnek a jószerencséjéhez.

Talán épp azóta, hogy ember él a földön, hallja az éppen felnövő nemzedék e szállóigévé vált mondást.

És valóban: annyi rossz és hihetetlen dolgot hallunk a huszonegyedik századi fiatalokkal kapcsolatban, hogy a mindössze másfél évtizedes korkülönbségemmel sem tudom őket megérteni.

Az utcán, a szórakozóhelyeken, a társadalmi életben jobbára csak elrettentő példákat látunk...

Egy fiatalember ejtőernyősnek tanult. Első ugrása előtt a következő utasításokat kapta:

1.Amikor azt mondják, hogy ugorjon, akkor ugorjon!

2.Számoljon el tízig, és húzza meg a zsinórt!

3.Ha az ejtőernyő nem nyílik ki - ami nem valószínű - húzza meg a tartalék ernyő zsinórját.

4.Amikor földet ér, ott lesz egy teherautó, ami visszaviszi a repülőtérre.

A fiatalember jól megjegyezte ezeket az utasításokat, és beszállt a repülőre.

Nyilvánvaló volt, hogy a nyolcéves Stephen értelmi fogyatékossága egyre súlyosbodott. Vasárnapi iskolai tanítója minden tőle telhetőt megtett, hogy Stephent is bevonja a csoport tevékenységeibe, és elkerülje az olyan helyzeteket, amikor a többi gyerek kicsúfolhatta volna.

Áprilisban a tanítónő mind a nyolc gyereknek adott egy üres műanyag tojást, és azt mondta nekik, hogy valami olyat tegyenek bele, ami az új élet létrejöttét jelképezi.

1951 októberében az Oak Ridge-i (USA) atomközpontban szokatlan lopást fedeztek fel. Nyomtalanul eltűnt néhány gramm plutónium. Természetesen kémkedésre is gondoltak, de minden ilyen irányú vizsgálat eredménytelen maradt. Csak 18 hónap múlva akadtak a tettes nyomára...

Egy nap ugyanis az atomközpont egyik dolgozója beteget jelentett. Ez önmagában még nem lett volna rendkívüli dolog, az orvosok azonban nem tudtak hová lenni a döbbenettől: a beteg erős sugárzási ártalomban szenvedett.

Képzeld magad elé ezt a képet: Florida tengerpartján állsz. A nap épp most megy le, mint valami óriás narancssárga labda. Hűvös este van egy üres, elzárt tengerparti részen. A hullámok nyaldossák a partot, enyhe szellő fújdogál. Egy-két ember kocog errefelé, és páran horgásznak. A legtöbben már hazamentek.

Felnézel, és meglátsz egy hajlott hátú, bozontos szemöldökű, csontos öregembert, aki vödröt cipelve bandukol a part mentén.

A Nobel békedíj a legfőbb kitüntetés, amit azok kapnak, akik kivételesen nagymértékben járultak hozzá a világ megjobbításához. Más Nobel-díjakat azok kapnak, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a bölcsészet- és természettudományok terén. Van azonban a Nobel-díjnak egy története, amit ritkán szoktak elmesélni. 

Alfred Nobel, egy svéd kémikus, azzal szerezte vagyonát, hogy rendkívül erős robbanószereket talált fel, és az engedélyt megvették tőle kormányok, hogy fegyvereket készítsenek.

Az észak-déli polgárháború idején az északi hadsereg egyik fiatal katonája apját és bátyját is elvesztette a gettysburgi csatában. A katona úgy döntött, elmegy Washingtonba, hogy találkozzon Lincoln elnökkel, és felmentést kérjen tőle a katonai szolgálat alól, hogy hazamehessen segíteni édesanyjának és húgának a tavaszi vetésben a farmon.

Amikor megérkezett Washingtonba, és megkapta az eltávozást a katonaságtól, hogy elmenjen és beterjessze kérelmét, odament a Fehér Ház főbejáratához, és mondta, hogy találkozni szeretne az elnökkel.

Sok évvel ezelőtt egy misszionárius kiutazott Kínába. A misszió vezetője és a többi misszionárius szívélyesen fogadta a missziós állomáson. Csodálatos este volt, és a misszionárius feleségek a nyitott teraszon terítettek vacsorához.

Az asztali imádság után élénk beszélgetés alakult ki, ahogyan az gyakran történik, amikor új munkatárs érkezik.

Rómában, a világ fővárosában a római császár palotái ott pompáztak a Palatinuson. Volt ott egy különleges palotaépület is, ahol a császár testőrsége (praetoriánusok) lakott, és a császár gyermekeinek tanárait képezték. Az egyik ilyen tanárjelöltet Alexamenosznak hívták.

Ez Kr.u. 150 és 200 között történt.

Az egész Római Birodalomban hirdették az evangéliumot. Alexamenosz is hallott a megváltás megmentő üzenetéről, és szívébe és életébe fogadta az Üdvözítő és Király Jézus Krisztust.

Egy turistacsoport bejárta Európát, ellátogatva a történelmi helyekre. Lenyűgözte őket, hogy milyen sok kis falu volt nagy művészek, költők, zeneszerzők és politikai vezetők szülőhelye.

Amikor egy különösen festői szépségű falucskában sétáltak, az egyik turista odament egy férfihoz, aki az egyik épület előtt ült, és megkérdezte: "Elnézést... születtek ebben a faluban nagy emberek?"

Az idős ember egy pillanatig gondolkodott, aztán így felelt: "Nem.

,,A fiúság Lelkét vettétek, aki által kiáltjuk: Abba, Atyánk!" (Róm 8,15)

Frigyes Vilmos porosz király szerette felkeresni országa újonnan alapított népiskoláit, hogy meggyőződjék róla: vajon a gyerekek nemcsak számolni és írni tanulnak, hanem a Szentírásra, a katekizmusra és szent énekekre is tanítják-e őket. Ezért az egyik iskolalátogatáskor a következő kérdéseket intézte a gyerekekhez: ,,Gyerekek, hová tartoznak a földeken lévő kövek?"

A gyerekek válasza így hangzott: ,,A kövek az ásványok országába tartoznak."

A király meg volt elégedve ezzel a válasszal, és feltette a következő kérdést: ,,És hova tartoznak a mező szép virágai?"

A gyerekek válasza így hangzott: ,,Felség, a növények országába."

A következő kérdés így hangzott: ,,És hova tartoznak a mezőn legelő lovak és tehenek?"

A gyerekek válaszoltak: ,,Az állatok országába."

A király láthatóan örült ezeknek a jó válaszoknak, és feltett még egy utolsó kérdést: ,,És most mondjátok meg nekem, gyerekek, hová tartozunk tulajdonképpen mi, emberek?"

Erre egy kislány adott választ a királynak: ,,Felség, mi, emberek a mennyországba tartozunk!"

Nemcsak a porosz királyt indította meg ez a helyes és találó válasz, hanem mindazokat, akik végighallgatták ezt a beszélgetést.

Volt egy alhadnagy a második világháborúban, aki a Harvardon szerzett diplomát, és utána csatlakozott a hadsereghez. Mivel részt vett az R.O.T.C. (Tartalékos Tisztek Kiképző Testülete) programban, nagyon büszke volt alma materére és új alhadnagyi pozíciójára.

Első feladata az volt, hogy az oklahomai hegyekből származó újoncok egy csoportját győzze meg arról, hogy kössék meg az amerikai kormány által ajánlott katonai életbiztosítást, ami azt jelentette, hogy a kormány 10000 dollárt fizet a családjuknak, ha szolgálat közben vesztik az életüket.

David Brainerdról azt beszélik, hogy egy napon elhatározta, hogy felkeres egy olyan indián törzset, amelyet az idegenekkel szemben rendkívül ellenségesnek és gyilkos indulatúnak ismertek. Néhány barátja sürgősen le akarta erről beszélni, hogy ne tegye kockára az életét. Brainerd azonban úgy tudta, hogy Isten hívja oda, és elköszönt a barátaitól, akik úgy vélték, hogy akkor látták utoljára.

Gyerekfejjel ekkor döbbentem rá, hogy a felnőttek is sérülékenyek...

Amikor felébredtem, sötét volt, csupán egy közeli utcai lámpa fénye világította meg valamelyest a gyerekszobát. 1968-at írtunk, ötéves voltam, és az erdélyi Csíkszereda újonnan épült tömbházainak egyikében laktunk a szüleimmel.

A szüleim hálószobája felé lépkedve már határozottan éreztem a szagot, majd az ablakon át a park lámpáiból bevilágító fénynyalábokban megpillantottam a füstöt, amely rémisztő, acélkékes színárnyalattal burkolta be a bútorokat.

Alex Chu szülei buzgó buddhisták voltak és gyermekeiket is ezen családi vallás szellemében nevelték. "Tisztelni akartam a szüleimet. De soha nem volt igazán személyes kapcsolatom bármilyen Buddhával. Mindig is távol állt tőlem." Nemcsak a vallás volt azonban az egyetlen dolog, amely teherként nehezedett Alexre.

"A teljesítmények, törekvések, célok elérése és az azokért való törtetés nem is volt kérdés.

A harmadik vagon egyik fülkéjében vágni lehetett a füstöt. Odakint, Kansas füves síkságai fölött hűvös szél fújt. Az ablaknál ülő két kövér úr annyira elmerült a beszélgetésben, hogy észre sem vették azt a kisfiút, aki ott ült mellettük a luxusfülkében.

John Chicagótól velük utazott a pulmankocsiban. Kabátja zsebéből csillogó játékpisztolyt húzott elő.

 ÉLETTÖRTÉNETE ISTENRŐL ÉS A CSODÁIRÓL BESZÉLT

Szolgálatának 50 éve alatt legalább százmillió ember előtt tett bizonyságot Isten szeretetéről és erejéről. Ahová ment, az emberek, akik addig azt hitték, hogy „csodák pedig nincsenek”, megtanultak hinni a csodákban.

Mielőtt meghalt volna, azt kérte, hogy Jamie Buckhingham legyen az, aki megírja hivatalos életrajzát – és ne hallgasson el semmit. 

Az olvasó tehát most nem egy szoborszerű szent legendáját tartja kezében, hanem egy nagyon is emberi sors elbeszélését – házasságról, válásról, közeli munkatársak árulásáról, a halálát övező titokzatos eseményekről.

Békéné Bakó Enikő vagyok, 28 éves. 11 évvel ezelőtt találkoztam az Úrral. Ő „talált” meg engem.

A fiatalok mindennapi életét éltem, az örömöt hajszoltam, a boldogságot kerestem: szórakozásban, bulizásban és a szerelemben. Egyrészt állandó ürességet éreztem magamban, és ebből kifolyólag szomorúságot, ezt próbáltam betölteni mindennel. Másrészt pedig nagyon nagy egyedüllét volt bennem. Tudatosult nálam, hogy ezen a világon egyedül vagyok és nem számíthatok csak magamra.

Hosszú történetem 10 éves koromban kezdődött, amikor édesanyám ötletére megkeresztelkedtünk a húgommal. Nem értettem mi az a sákramentum, és amikor 13 éves koromban konfirmáltam, igazából abban sem voltam biztos, hogy Jézus egyáltalán létezett, azt hittem, hogy csak egy legenda. Utána évekig lelkiismeretfurdalásból imádkoztam a Mi Atyánk-ot.

19 éves koromban elvetődtem egy keleti harcművészeti (aikido) klubba, ahol furcsa módon egy Krisna kép előtt hajlongtak, ami kicsit megijesztett, de azt mondták, hogy ő isten.

Leszálltam a rogi piacnál a villamosról. A tömeget kerülgetve iparkodtam a lépcsőfeljárók fele, mikor a lépcsősor mellett megakadt a szemem egy rikító, foszforzöld tornacipő talpán. Ez félig le volt szakadva egy ócska fekete-zöld tornacipőről, amiben meg egy nyomorúságos öregasszony állt. Benne folytatódott a foszforzöld cipőtalp. Nem is állt, inkább görnyedt, rágörnyedt a lépcső melletti betonpárkányra, hátat fordítva a villamosmegállóból és a piacról hömpölygő tömegnek, az egész világnak. 

Öreg volt és láthatóan nagyon szerencsétlen.

Pilar egyike volt a több ezer spanyol babának, akit az egyház és a kormány ellopott az édesanyjától. A botrányra csak nemrég derült fény

Írta John Hooper, háttéranyag: Pilar Gomiz

29 év után újra együtt: María Luisa Torres és rég elveszett lánya, Pilar 

Fotó: © Gorka Lejarcegi

Amikor María Luisa Torres magához tért az altatásból, fogalma sem volt róla, hogy egy horrorfilm cselekményének szereplője lesz.

/Egy igaz történet részlete/

Az Egyesült Államok hadseregében szolgáltam, mint törzsorvos az utolsó amerikai háború alatt (1861-65). A gettysburgi csata (1863. július 1-3.) után sok száz sebesült feküdt a kórházunkban, akik közül 28-nak végtagját azonnal amputálni kellett.

Néhánynak mind a karját, mind a lábát le kellett vágni. Ez utóbbiak közt volt egy ifjú, név szerint Coulson Károly, aki csak 3 hónapot szolgált, és mivel a harctéri szolgálathoz túl fiatal volt, mint dobos lett besorozva.