„…azt felelte: ’Elég neked az én kegyelmem. Mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében.’ Ezért a legszívesebben a gyöngeségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje költözzön belém.” 

2Kor 12,9

Ez is egy olyan nap volt. Zuhogó esőben vezettem a repülőtérig. Szürke volt az ég. Borús az egész nap. Én is az voltam. Nagyon.

Egy csomó dolgot, ami az életben rám volt bízva, egyre inkább tehernek éreztem, mintsem áldásnak.

Sok apróság kavargott a gondolataimban. Mindegyre belém szúrt az alkalmatlanság érzése. Annyi mindenért vagyok felelős, és sosincs elég időm rá. Épp csak annyit tudok megtenni, hogy ne csússzanak szét a dolgok. De jól csinálom-e? Úgy érzem, semmit sem tudok jól végezni.

Minél tovább maradtam ezeknél a gondolatoknál, annál kimerültebbnek, túlterheltebbnek éreztem magam. Minél kimerültebb voltam, annál inkább magamba fordultam.

Bekanyarodtam a parkolóba, és kezdődött a küzdelem a csomagommal. Hiányzik két kerék a bőröndömről, amit persze már jó ideje készülök megjavíttatni. De nincs rá időm. Így hát küszködök egy buta bőrönddel, egy buta élettel, és egy buta gondolattal, hogy össze kéne kapnom a családomat, és elköltözni valahova nyugatra. Élhetnénk egy tanyán, ahol megtermelnénk saját ennivalónkat, és babot főznék szabadtűzön egy fekete cserépedényben.

Ez biztos mindent megoldana.

Kivéve, hogy nem oldana meg semmit.

Mert a káosz nem a körülményeimben van.

Hanem bennem.

Felszálltam a gépre. Kibámultam az ablakon. Néztem, ahogy a szürke felhők körülzárnak minket.

És akkor megtört a szürkeség.

Hirtelen a felhők fölé kerültünk, ahol ragyogóan sütött a nap. Mesésen kék volt az ég.

A felhők csak időszakosan fedték el a napot. Nem szüntették meg a ragyogását. Csak eltakarták a szemem elől. Nem csak a nap ragyogott fel. A hangulatom is.

Kimerültségem lassan oszladozni kezdett, ahogy megvilágosodott bennem három gondolat:

Attól még hogy érzek valamit, az nincs úgy.

Ahogy a felhők eltakarták szemem elől a napot, rossz kedvem nem hagyta, hogy meglássam az igazságot. Érezhetem úgy, hogy semmit sem csinálok jól, de ez nem jelenti azt, hogy így is van. Amiért vannak gyengébb pontjaim, nem vagyok mindenestül gyenge. Jó sok erősségem is van.

Azt fogom csinálni, hogy megkérem néhány közeli barátomat, családtagomat, segítsenek, hogy vegyem észre, mi az, amiben jó vagyok. Ezeknek örvendezhetek és elsősorban hálát adhatok az Úrnak, aztán eltervezhetem, hogy lassanként milyen lépésekkel javíthatok azon, amiben még fejlődnöm kell. Kezdem azzal, hogy kiválasztok erre a hónapra egyetlen dolgot, és egy kicsit dolgozom rajta.

Nagyon sokan vannak, akik odaadnák legjobb napjukat az én legrosszabb napomért.

Igaz, nagyon sok mindent nekem kell intéznem. Igaz, a dolgok néha elsötétednek. De ez nem jelenti azt, hogy ezentúl mindig a homályban kell élnem. Emeljem ki a fejem a felhők fölé, nézzek körül, és vegyem számba a rengeteg napsütötte helyet az életemben.

Kezdem azzal, hogy írok egy listát mindarról, amiért hálás lehetek.

Helyt kell adnom az életemben a gondolkodásnak a lecsendesedésnek.

Ha állandóan nyaktörő sebességgel száguldok, egyszer el is törhetem. Elmém nagyon hatékony eszköz, képes meglátni, mit és hogyan kell jól és hathatósan elvégezni, de alkalmat kell adnom neki a gondolkodásra. Mikor történt meg utoljára, hogy csak ültem csendben tollal, papírral a kezemben, és kértem Istent, segítsen gondolkozni?

Ahogy a 2Kor 12,9 tanítja, Isten ereje a gyengeségben nyilvánul meg tökéletesen. Amikor belesüllyedek a gondolatokba alkalmatlanságomról, jusson eszembe, hogy nem azt tudom megcsinálni, amire képesnek érzem magam. Attól jön az erőm és képességem, Aki mindent meg tud tenni.

Ahogy hagyom az Urat működni bennem és gyengeségeim által, kimerültségemet, túlterheltségemet felváltja az érzés: meg tudom csinálni.

Ha az utóbbi időben kavarogtak körülötted a felhők, ideje megállnod. Tarts szünetet. Emeld a látószöged olyan magasságba, ahol a hozzáállásod is megváltozik.

Uram, köszönöm Neked mindazt, amit adtál nekem. Szeretném ápolni a hálát a szívemben, mely Rád hagyatkozik. Ámen.