HÓVIRÁG

Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.

Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.

Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.

Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.

Dömötör Ilona

HÓVIRÁG.jpg

Válasz

EGYET KÉREK AZ ÚRTÓL

Csak egyet kérek, egyetlen Királyom
az évnek kezdetén:
hogy végeztéig mindegyik szavadra
igent mondhassak én.

Ha jóságod a vígság harmatcseppjét
szívemre ejtené,
nézzek fel Rád, mint hajnalkák nevetnek
a kelő nap felé.

Mikor munkát adsz boldog két kezembe,
legyen bármily kemény,
úgy végezzem, mintha úrasztalának
csipkéit hímezném.

Ha fáradt álom keze lesimítja
a Rád néző szemet,
utolsó szóul maradjon a számon
háromszor Szent neved.

Ha szögesdróttal gáncsolják el utam
rossz szívű emberek,
dac nélkül fussak megvédő karodba,
mint űzött kisgyerek.

Ha lázzal fűtöd lelkem vályogházát:
veszendő testemet,
csak annál izzóbb parázzsal ragyogjon
feléd a szeretet.

Bár magasztalj fel, vagy ha kell, verj arcul
egyetlen hatalom,
csak azt ne tűrd, hogy valaha kimondjam:
„Én nem így akarom“.

Dömötör Ilona

Dömötör Ilona..jpg

Válasz

MEGBÉKÉLÉS


Krisztusom, te megértesz engem.
Te is embertest foglya voltál.
Csendesülő szívdobbanásom
Neved dicsérő néma zsoltár.

Véresre zúzott életemmel
Nem akarok jajgatva járni.
Hadd csituljak el közeledben,
Verjen meg bárki, érjen bármi.

Palástod ráncában megbújok,
Mint szelídülő, dacos gyermek.
Mosolygok már s szepegve mondom:
A Te akaratod legyen meg!

MEGBÉKÉLÉS.jpg

Válasz

VELEM MARADNAK A VIRÁGOK


Már oly sokakat eltemettem,
s annyi baráttól elbúcsúztam...
Haldokló virágok közt járok
őszi kertemben csöndes-búsan.

Már oly sokakat elsirattam...
S hányaktól kell még elköszönni,
akik elmennek messze-messze,
és sose fognak visszajönni...

Velem maradnak a virágok,
ők feltámadnak majd tavasszal.
Példázzák, hogy van örök élet,
s mindig lesz Ige, mely vigasztal.

Hiszem: vannak még testvérlelkek,
S lesz mindig kéz, mely fölsegítsen.
Velem maradnak a virágok,
és sohasem hagy el az Isten.ÁMEN

Velem maradnak a virágok.jpg

Válasz

A VÉNSÉG CELLÁJÁBAN


Ránk csukódott az öregség cellája.
Fiatal kéz a kulcsát nem találja.
Nem érdekel már senkit, amit mondunk.
Csak magunknak fáj ezer csúf kis gondunk.

Itt összezárva mindenféle bajjal
szürke az alkony s nem piros a hajnal.
Tompul a látás, megremeg a kéz, és
bizonytalanná válik már a lépés.

Lesorvad rólunk lassacskán az élet.
Kóstolgatjuk a végső csendességet.
Ó, boldog, aki el tud csendesedni!
leveti önként, amit le kell vetni

Hittel párnázza ki sötét celláját,
zümmögi a megnyugvás zsolozsmáját.
Kis ablakát az ég felé kitárja,
a hazahívó atyai szót várja.

Válasz

ŐSZ KÖZELEDTÉN


Ne jöjjön még az ősz, a könnyes, gyászruhás!
Ne jöjjön még a sár, a dér, a pusztulás!
Ázott, fonnyadt virágok, elkorhadt avar,
tépett fák, durva szél, sikoltó zűrzavar,
végül nagy, tompa csend, mely minden zajt legyőz...

Ne jöjjön még az ősz!

Ha itt lesz már az ősz, többé nem lázadok.
Lakóim lesznek a szelíd, nagy bánatok,
elfojtott zokogás, remegő, halk remény,
kigyúló síri mécs halottak éjjelén.
Végül mély lelki csend, mely minden zajt legyőz,

ha itt lesz már az ősz.

Válasz

ŐSZI BÉKE


Erdőn-mezőn a békítő kezű ősz
pasztellkrétával fürgén festeget.
Törli az alkony piros kendőjével
horizontomról a rémképeket.

Arra tanít, hogy nem kell megriadni,
ha jégcsap-ujjal fenyeget a tél.
El kell fogadni erősödő hittel,
hogy nem veszhet el semmi, ami él.

Csírázó magban, sarjadó tavaszban,
örökéletben váltig hinni kell,
míg öreg testem, fáról hullt levélként,
földdé enyészve csendben tűnik el.

Válasz

ÖREGES ESTI IMÁDSÁG


Ma este kérlek, engedd meg nekem
hogy hálát adjak, áldott Istenem
minden szabályos szívkökésemért,
mely zavar nélkül küldte szét a vért
sok megkopott, elnyűtt hajszálerembe.
S hogy ügyetlenné vénült két kezembe
adtál ma is még egy kevés erőt,
hogy a kiskertben, ablakom előtt
megöntözhettem pár virágtövet.
És hogy ma reggel, templomból jövet
a mosolygó Nap megsimogatott,
s homályosuló szemem láthatott
ujjongó, fényes, üde színeket:
fák zsenge zöldjét s tündöklő eget...
S hogy vannak még, kik nem untak rám. Szeretnek.
S hogy rám nevet még néha egy-egy gyermek,
kit nem riaszt el öreg, ráncos képem.
De azt köszönöm legeslegfőképpen,
hogy Megváltómat korán megismertem,
hogy kimentett a kárhozatból engem.
S hogy életemben, bármi terhet vittem
sosem mondhattam: ,,Elhagyott az Isten."

A kóró fohászkodik.jpg

Válasz

AZ ÖREGEDÉS ELÉGIÁJA


,,És vevém egyik pálcámat,
a szépséget, és eltörém azt..."
Zakariás 11:10a

Elhessegette szép galambjainkat,
tövéből ásta ki liliomainkat
a ridegségig józan, komoly élet.
Játékos kedvünk mélabúvá érett.
Eltört kezünkben a szépség pálcája.
Mért is akartunk támaszkodni rája?
Mi szükség volt zenére, énekszóra?
Elsöpört mindent a jéghideg bóra.

Mégis: reggelén szent ünnepnapoknak
imádságaink összetalálkoznak.
S úgy táplálkozunk ugyanegy igéből,
mint galambok a gazdájuk kezéből.
S a keskeny úton, hol csak botorkálunk,
egy célba jutunk, hogyna meg nem állunk.
Nem fog eltörni az egység pálcája,
hiszen Istenünk maga vigyáz rája.

Válasz

SAMÁRIAI ASSZONY


Ma elém szállt egy világító árnyék,
Emlékalak, ki ma is köztünk jár még.
Tespedt falun, forrongó városon
Így énekel, mint sebtén átoson
Népek nyomában hullongó haraszton
A sikárbeli asszony:

,,Napsütötte úton boldogan futok,
Szívemben dobban gyönyörű titok.
Buzogva csobban, mint forrás a kőben,
Kitörni készülőben.

Tegnapi éltem - törött kőveder -
A feledésnek útfelén hever.
Dicső jövendőm ma elébem intett:
Valaki rám tekintett.

A szeme fénylőbb, mint a déli ég,
Tüzétől minden földi vágy kiég.
Leperzselt, szomjas tarló lesz a lelkünk
Élő vízért esengünk.

Szava zápor. Égi áradat.
Vádolva ver, tikkasztva zúg, szakad.
Míg sajgó lelkünk öntudatra éled,
S felujjong, mert Övé lett.

Vásár, versengés, temetési jaj,
Duhaj, rikoltás, nevető zsivaj,
Ne fojtsd el a szót jó hírt mondó számon!
Repesve hadd kiáltom:

A Szent, az Áldott közelünkbe jött!
Hallgatva vár a városunk előtt.
Megtépett, kínzott, szennyes, árva lelkek,
A Kúthoz futva jertek!

Menekvő szívek, hajszolt életek,
Ne az én gyarló szómnak higgyetek!
Bocsássatok, hogy lábához omoljak
A csendben, ahol az élő víz csobog csak
Míg égigzengő kórusban kiáltjuk:
A Krisztust megtaláltuk!

Válasz