A székely nép mindig erős volt, de életük során meg kellett küzdeniük a megélhetésükért, a magyar nyelvért, a kultúrájukért. S ha nem volt más lehetőségük, inkább továbbálltak, minthogy mindezen örökségüket elveszítsék, vagy fejet hajtsanak az aktuális hatalom elnyomásának.

Szenvedésük 249 évvel ezelőtt, január 7-én Madéfalván kezdődött.

Mária Terézia az új határvédelmi rendszer bevezetésére, valamint azzal a céllal, hogy a székelyeket bevesse a birodalom nyugati háborúiban, felkérte báró Buccow Adolf Miklós lovassági generálist, hogy szervezze meg a határőrséget.

A székelyek régi kiváltságaikra hivatkozva ellenszegültek a sorozásnak. Rájöttek, hogy nem lehet önkénteseket toborozni. Mindennapossá váltak az ellenszegülések.

A székelyek csak saját tisztjeik alatt voltak hajlandóak szolgálni, s csak határaikon belül. Elfogadhatatlan volt Mária Terézia terve, többször írásban folyamodtak a császárnőhöz. Kérelmük azonban nem talált meghallgatásra.

A császárnő Siskowicz altábornagyot küldte seregével Madéfalvára, ahol összegyűltek a csíki és háromszéki székelyek. Békés összejövetel kapcsán tiltakoztak az udvari parancs ellen, végig kiváltságukra hivatkozva, fegyvert nem használva. Az altábornagy azonban támadásként vélelmezte a nagyszámú székely csapatot, ezért éjszaka 2 ágyúval, harminc huszárral, másfél század vértessel és az Okkeli-ezred négy századával körülvette Madéfalvát, hajnali 4-kor megkezdődött a mészárlás. A vérfürdőben 200 székelyt öltek meg, az asszonyokat és kb 200 gyereket sem kímélve. Aki menekült, azok közül sokan az Olt vízében lelték halálukat. Az életben maradtak Moldvába menekültek. 

A véres megtorlás január 7-én hajnali 4 órától reggel 9-ig tartott, és gyakorlatilag esélyt sem adtak a székelyeknek a védekezésre.

Böjte Péter elbeszélésében így emlékezik meg a madéfalvi veszedelemről: "Mária Terézia azt akarta, hogy a székelyek álljanak az osztrák élire, menjenek a határokra s álljanak őrséget, mert erőst jó katonák vótak. De azok nem vállolták! Azok nem. Inkább abba a nagy hidegbe béhuzakodtak a szalonkai erdőbe.

Egy reggel a Bukov katonái rejamentek a falukra s az asszonyokat s a kicsi gyermekeket kihajtották az emberek után. Hogy futtak azok szegények, s hogy sírtak! Amikor az öregebbek a kicsikék, akik gyengébecskék vótak, kezdtek posztulni, akkor ők mint béhuzakodtak Madéfalvára. Az eppe Vízkereszt előtt való nap vót.

Januárnak hetedikjén virradatkor, a katonaság rejik ment, ágyukval mind esszelövöldözték a falut. Aki futott, kardokval mind levágták, átkozottak legyenek még haló poraikban es!"