A bárányka alig jött a világra,észrevette,hogy az állatok között ő a
leggyengébb.Állandóan a torkában dobogott a szive.Nagyon félt,hogy
valami vadállat megtámadja.Nem tudta ,hogyan fog megmenekülni.
Elmesélte bánatát a Teremtőnek.
- Szeretnél kapni valamit,hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen,jó lenne - volt a válasz.
- Megfelelne egy pár erős agyar?
- Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
- Akkor két hegyes szarv ,talán?
- Az sem,mert biztosan rosszra használnám őket
- Vagy olyan méregfog,mint a kigyóé,hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
- Szó sem lehet róla.Engem is gyűlölne mindenki.
- Talán akkor két erős pata?
- Az sem kell,mert lónak néznének.
- De mégis,valami csak kellene,hogy megsebezd,aki meg akar támadni.
- Megsebezni,én? Arra nem lennék képes.Inkább maradok olyannak,ami -
lyen vagyok.
Elfelejtettük,hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk,mint a védtelen állatok,
éles fogak vagy karom nélkül,minden támadásnak kiszolgáltatva.
Nem a ravaszság ment meg,hanem az áldozat,a képesség,hogy másokat
szeressünk,vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget,hanem a
mások óhaja,hogy fel tudjanak melegedni.
Az ember igazi ereje a gyengédsége.
Kommentáld!