Egykor az istenfélő idős Becsület együtt élt fiaival Joggal és Igazsággal. A szép napjait a Törvény látogatása tette tönkre. Az öreg jámbor Becsületnek az utolsó tehenét is elhajtották. Hiába kérte a szigorú Törvényt, hajthatatlan maradt, a tehén nagyot bődült, s örökre elbúcsúzott a gazdájától. Ekkor az öreg Becsület könnyes szemmel, és reszkető ajakkal magához hivatta két felcseperedett fiát, az Igazságot és a Jogot.
Az öreg megsimogatta hófehér szakállát és így szólt:
- Édes fiaim, utolsó tehenemet is elhajtották, nem tudlak tovább tartani benneteket. Menjetek Isten hírével világgá, keressetek magatoknak szolgálatot a nagyvilágban.
És szomorúan homlokon csókolta őket.
A testvérek, az Igazság és Jog, kézenfogták egymást, és útra keltek. Elmentek szolgálatot keresni.
- Én csak olyan gazdához állok be - mondja út közben az öregebbik testvér, az Igazság, - aki olyan jámbor és becsületes lesz, mint az édesapánk. Ha ilyet találok, híven szolgálom holtom napjáig.
- Én pedig csak olyan gazdához szegődöm - mondja a fiatalabbik testvér a Jog - aki olyan erős lesz, hogy nála senki sem erősebb. Bánom is én a többit.
Ígérem, hogy abban a pillanatban faképnél hagyom, ha nála erősebb gazdát találok. A keresztútnál megölelték egymást, elváltak.
És soha többé nem találkoztak. Holtiglan elszegődtek. Az Igazság a mindenkori Szegénységhez, a Jog a mindenkori Hatalomhoz...
Kommentáld!