Zoli nagypapájának óriási kertje volt. „Ez olyan régi, békebeli kert” szokta mondani Zoli apukája, amikor nyaralni mentek nagypapáékhoz. Volt abban a kertben mindenféle fa! Alma, dió, körte, meggy. A fák aljában vékonyszálú, selymes fű nőtt. Távolabb, a napos részen ribizli, meg egresbokrok sorakoztak. Zoli, és az unokatestvérei a vakációt mindig nagypapa kertjében töltötték.

Nagypapa a vakáció első napján maga elé hívta számos unokáját, és elmondta nekik a házirendet. A házirendroppant egyszerű volt. Nagyapánál bármit lehetett játszani, csak az étkezések idejét kellett betartani.

Egyik nyáron azonban nagyapa valamivel megtoldotta az egyetlen szabályt:

– A kertben minden fára felmászhattok. A kert közepén azonban van egy cseresznyefa, arra nem szabad felmászni! Megértettétek? Ugye, engedelmeskedtek?

A gyerekek hümmögtek, azután szétszéledtek kedvenc foglalatosságaikhoz. A lányok végtelen hosszú gyermekláncfű-fűzért készítettek. A kicsinyek fogócskáztak. Pali csúzlit készített.. Csak Zoli dünnyögött magában. 

– Eddig nem voltak ilyen szabályok! És éppen a cseresznyefára nem szabad felmászni! Mikor most érik a cseresznye...Ropogós és hatalmas szemek! És annak a cseresznyefának olyan kényelmes ágai vannak, úgy érzi az ember magát rajta, mint egy kényelmes karosszékben... Nem értem, mi ütött nagypapába! Már számtalanszor felmásztam arra a fára!

Az unokatestvérek vidám mulatozással töltötték a napot. Zoli azonban nem tudta elfelejteni a cseresznyefát. 

– Engedelmeskedni kell – füstölgött magában –, de minek? 

Alkonyattájt elcsendesült a kert. A gyerekek lementek a patakra. Nagypapa valahol a hátsó konyhában motoszkált. A cseresznyefa környéke üres volt.

– Csak azért is felmászom! – gondolta Zoli.  – Bebizonyítom, hogy tudok mászni. Rám nem vonatkoznak a szabályok!

Valami halk hang megszólalt a szíve mélyén: 

– Engedelmesség!

Zoli legyintett egyet, és nem figyelt oda. A nagy fa ott állt. Tele volt sötétvörös gyümölcsökkel. Zoli fürgén felkapaszkodott. Kényelmesen elhelyezkedett az egyik öreg, görcsös ágon. Éppen egy csábító cseresznye után nyúlt, amikor éktelen zümmögés ütötte meg a fülét.  A következő percben – jaj – felzaklatott darázsraj lepte el Zoli szemét, száját, fülét, fejét, kezét. Zoli kapálódzott, csapkodott, de a darazsak csak jöttek, és ezernyi fullánk fúródott Zoli bőrébe. Kapaszkodni se tudott fájdalmában, így hamarosan a fa alatt hentergett, küszködve fullánkos ellenségei ellen. Szerencse, hogy nagypapa felfigyelt a különös zajra, és a nagy kerti locsolócső segítségével elvette a darazsak kedvét a további támadástól. De hogy nézett ki Zoli! A darazsak alaposan helyben hagyták. Hetekig viselte a nyomát.

Nagypapa a fejcsóválva cserélgette az almaecetes borogatást Zoli arcán.

– A cseresznyefa törzsén levő odúba az idén befészkeltek a darazsak. Féltettelek benneteket. A hét végén készültünk kifüstölni őket. Azután újra szabad lesz a cseresznyefára mászni. Bíztam bennetek, hogy engedelmeskedtek!

Valamikor, a teremtés idején, egy hasonló nagy kertben történt meg az első engedetlenség. Ugye emlékszel, Zoli? Isten jól tudta, miért tiltotta el Ádámot és Évát a jó és gonosz tudásának fájától. Óvni akarta őket, és védeni. Milyen jó lett volna az egész emberiség számára, ha az első emberpár engedelmeskedik! Nem tették meg. Az engedetlenség bűn, és ez a bűn az egész világon elterjedt. A következményeit minden ember viseli, és ez rosszabb, mint a darázsszúrás!…

 - Mi is az engedelmesség? – kérdezte magától nagypapa. – Az engedelmesség azt jelenti, hogy megbízom abban, aki a szabályt kimondta, hogy ezzel is jót akar nekem. Nem kérdem, miért kell engedelmeskednem. 

Nagypapa újabb borogatást hozott. Elmosolyodott. 

– Egy Valaki volt a földön, aki mindig engedelmes volt. Nem kérdezte, miért kell megtennie valamit. Ismered azt a Valakit? Róla végy példát!

Vajon kire gondolt nagypapa? Rövidesen kiderült, amikor elővette a nagy bőrkötésű Bibliát. Kinyitotta a Lukács evangéliumánál.

- Jézus Krisztus, Isten Fia emberként született erre a földre. Ugyanolyan kisbaba volt amikor megszületett, mint te, vagy én. Ugyanúgy kezdte meg földi életét, mint mi. Ő is volt gyermek. Bizonyára szívesen játszott a pajtásaival, mint te, meg az unokatestvéreid. Ugyanúgy volt szomjas is, éhes is, és bizonyára szeretett fára mászni is. Egyetlen dologban azonban különbözött tőlünk. Soha nem követett el bűnt. Őt is megkísértette az engedetlenség gondolata, de soha nem tette meg.

Kevés feljegyzés maradt arról, milyen volt Jézus kisfiúkorában, de szerencsére Lukács evangélista pontosan kikérdezte Jézus szomszédait, meg az édesanyját is, így mi is elolvashatjuk azt az igaz történetet, ami Jeruzsálem templomának meglátogatásakor történt. Itt találjuk meg a Lukács 2, 41-52 terjedő versekben.

A TEMPLOM MEGLÁTOGATÁSA

Júdeának egyetlen temploma volt, a jeruzsálemi pompás templom. Mózes törvényei szerint egy évben egyszer minden felnőtt zsidó embernek el kellett mennie a templomba, hogy áldozatot mutasson be az élő Istennek. Általában a kovásztalan kenyerek és a pászkabárány feláldozásának ünnepe volt ez az alkalom.

Jézus szülei minden évben elmentek Jeruzsálembe. Valószínüleg Jézust is magukkal vitték. Júdeában a szülők nagyon komolyan vették azt, hogy a kisgyermekeknek a Teremtő és Megtartó Istenről beszéljenek. Már négyéves koruktól fogva igeverseket tanultak velük. Amikor Jézus betöltötte a tizenkettedik évét, már ő is, mint felnőtt mehetett a templomba a szüleivel. Erről az alkalomról a Bibliában Lukács evangélista számol be.

Ha családi kirándulást terveztek, ti is boldog izgalommal készültök. Mit is vegyünk fel? Mit vigyünk magunkkal? Jönnek-e az unokatestvérek is? Hát az útravaló mi lesz? Ki melyik csomagot viszi? Mi lesz az innivalóval? Hánykor kell indulni? A gyermekek is, felnőttek is tele vannak kérdéssel, tervezgetések folynak, az asszonyok sütnek-főznek, csomagolnak.

Bizonyára így volt ez Jézus gyermekkorában is. Itt pedig komoly volt az uticél: Isten jelenlétébe készültek, a szép Jeruzsálembe. Mennyire örülhettek azok a gyermekek, akik most először indulhattak útnak! Minden zsidó gyermek büszke volt hazája fővárosára. Négy éves koruk óta tanultak a rabbi iskolákban hazájuk történelméről, az istenfélő és a gonosz királyokról, Isten kegyelmező szeretetéről. Minden kő, minden lépcső erről a történelemről, – és ezen belül is Isten hűségéről – beszélt a számukra.

Azt gondolom, Jézus is nagy izgalommal készült az útra. Segített az édesanyjának, nevelőapjának a csomagolásban. Háromszor-négyszer is rákérdezett az indulás időpontjára. Lehet az is, hogy előző este nagyon nehezen tudott elaludni, annyira izgatott volt. Most végre ő is megláthatja a Hatalmas Isten templomát! Ő is személyesen leborulhat ott!

Názáret városa Jeruzsálemtől háromnapi járóföldre volt. Kétszer kellett útközben éjszakai szállást keresni. A rokonok, ismerősök, esetleg egy kisebb község lakossága együtt kelt útra. Így biztosabb volt, hogy nem kerülnek útonállók kezébe, és más baj sem éri az utazókat. 

Elindult végre a názáreti zarándok-sereg, és sikeresen el is jutottak. Jeruzsálembe. Csodálatosak volt az ünnep hét napja, de egyszer mindennek vége szakad. A názáretiek is összeszedték a holmijukat, és elindultak hazafelé. Útközben még vissza-visszaemlékeztek az elmúlt napok eseményeire. Elismételtek talán néhány zsoltárverset, visszaidéztek egy-egy tanítást. Férfiak a férfiakkal, asszonyok az asszonyokkal mentek egy csoportban. Jézus szülei azt gondolták, gyermekük a vele egykorú fiúkkal megy hazafelé.

HOL MARADT JÉZUS?

Egy napja voltak már úton. Amikor beesteledett, Máriának feltűnt, hogy Jézus nem jött vacsorázni. Talán a rokonokkal van? Nem, ők egész nap nem látták a fiút. Megkérdezték a fiúk csapatát. Nem látták Jézust. Mi történhetett? Lemaradt volna? Esetleg a lábával történt valami baj, és nem szólt? 

Az anyukák nagyon tudnak aggódni. Azt gondolom, Mária is egyre izgatottabban kereste a fiát. Az idősebb, tapasztaltabb zarándokok nyugtatgatták. 

– Nem kell félni! Majd előkerül. Talán az előttünk induló csoporthoz keveredett! Elég idős már! Tud vigyázni magára! 

Eltelt az éjszaka. Jézus nem került elő. 

– Visszamegyünk – határozott József. 

– Vissza! Vissza! – mondta könnyes szemmel Mária. Bánatát – úgy gondolom – Isten elé vitte, talán éppen a 18. Zsoltárt imádkozta: ”Mert Te gyújtasz nekem mécsest, Uram, fénysugarat ad nekem Istenem a sötétségben.” (18 zsoltár:29)

HOL KELL JÉZUSNAK LENNIE?

Visszatértek Jeruzsálem városába. Végigsiettek az utcákon. Felmentek a templomba. A hűvös tornácon, a márványoszlopok között egyszer csak ismerős alakot pillantottak meg, és ismerős fiúhang ütötte meg a fülüket.

Jézus – tizenkét éves gyermekük –, ott állt, írástudók, tudós mesterek körében. Kérdezgette őket, és azok feleltek. Azután azok kérdezték Őt, és elámultak a gyermek bölcsességén, értelmén, feleletein.

Szülei odamentek hozzá. Mária aggódva mondta: 

– Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Atyád és én nagy bánattal keresünk Téged már két napja! 

Jézus felnézett. Azt gondolom, Ő nem is vette észre, hogy ennyi idő elmúlt azóta, hogy a templom tornácába jött. Az írástudókkal beszélgetett, tekercseket mutattak neki, újabb írástudók jöttek, s az idő repült. Most érezte magát igazán otthon, az Íge közelében, Isten hajlékában. Jézus így válaszolt:

– Miért kerestetek engem? Nem tudtátok, hogy az én Atyám házában kell lennem? (Luk 2, 49.).

A csodálatos karácsonyi események óta tizenkét év telt el. Mária és József azonban nem felejtették el, hogy Jézus a Magasságos Isten Fia, Aki Isten akaratából jött közénk, a földre. Azt gondolom, ekkor azt még nem látták tisztán, mi is Jézus életének a célja.

Mi is volt Jézus feladata ezen a földön? A feladata az volt, hogy megszabadítsa az embereket a bűneik büntetésétől. Az első ember az édenkertben nem volt engedelmes,nem hallgatott Isten szavára, pedig az a javát szolgálta. Ennek az engedetlenségnek a következménye lett a betegség, a halál, a fájdalom, minden baj, ami az emberiséget azóta kínozza. Isten megígérte, hogy elküldi a Szabadítót. Hosszú évekig várta Izrael népe. Tizenkét éve, Betlehemben valóra vált Isten ígérete. Elküldte Jézus Krisztust, akit Mária szült meg, aki földi gyermekként élt közöttük. Igaza volt, Neki Atyja házában kellett lennie.

Jézus számára természetesnek tűnt mindaz, ami történt. Nem is értette, miért olyan feldúlt az édesanyja. Válaszára a szülei értetlenül néztek rá.. Miket beszél ez a gyermek?

JÉZUS ENGEDELMESKEDETT SZÜLEINEK.

Ahogy Jézus szüleire pillantott, bizonyára meglátta anyja szemében az aggodalmat, apján a fáradtságot. Hiszen kétszeres utat kellett bejárniuk az ő keresése miatt! Talán az is eszébe jutott, hogy ő még csak tizenkét éves, és a szülei gondjára van bízva, ők felelnek testi és lelki jólétéért. Nem szólt többet. Felállt, elköszönt a bölcsektől, az írástudóktól, és elindult a szüleivel haza. Nem vitatkozott velük. Engedelmes volt.

Te is végy példát Jézusról! Engedelmeskedj. Ez javadra válik.

Édesanyja, Mária megőrizte emlékezetében a történetet, és később elmondta Lukács evangélistának. Így került a Bibliába a gyermek Jézus engedelmességének története.

Mi az engedelmesség? Amikor engedek azoknak, akik felelősséggel tartoznak az életemért. Engedek kicsi és nagy dolgokban. Nem vitatkozom. Megbízom bennük.

A Biblia ebben a mondatban foglalja össze Jézus egész további gyermekkorát: „Jézus pedig gyarapodott bölcsességben, testben, Isten és emberek előtt való kedvességben.” (Lukács 2,52.)

Figyelj Jézusra! Ha valamit mondanak Neked, fogadj szót! Ne kérdezd, miért! Engedelmeskedj! Ez javadra válik!