„Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.” Zsolt 145,18

Nyáron múlt két éve, azt hittem, egy szokásos hétfői napra ébredek. De egyáltalán nem volt olyan, mint máskor.

Úgy éreztem, késsel hasogatják a bensőmet. Görcshullámokban tört rám a hányinger, kétségbeesetten reméltem, hogy elmúlik. Megpróbáltam lábra állni, de felüvöltöttem, és visszaestem az ágyra.
Berohant a család, majd elszáguldottak velem a sürgősségire, remélve, hogy ott megkapom a fájdalmat enyhítő segítséget.

Ahogy az első pánik átadta helyét az ijedtségnek, Istenhez kiáltottam: „Segíts, Uram! Szabadíts meg a fájdalomtól! Vedd el, kérlek, ezt az őrült fájdalmat!”
Nem tette. Abban a percben nem. Meg a következőben sem. Sőt másnap sem.

Megdöbbentett Isten hallgatása.

Elképzeltem, ahogy ott áll az ágyam mellett, látja a kínlódásomat, nézi, ahogy a testem görcsbe rándul a fájdalomtól, hallja a kiáltásaimat, és úgy dönt, hogy nem segít. Ez nem fért össze a Róla alkotott képemmel.

Hogy teheti? Hogy mondhatja, hogy a gyermeke vagyok, akit nagyon szeret, és mégis hagyja, hogy ilyen mérhetetlenül szenvedjek?

Ilyen gondolatok jártak az agyamban, mialatt alig tudtam gondolkozni a fájdalomtól. Mind feltettük már ezeket a kérdéseket magunkban:

Hol vagy, Istenem?
Látsz engem?
Törődsz velem?
 
Életem leghosszabb és legkínzóbb öt napja után egy új orvos jelent meg a szobámban, és még egy utolsó vizsgálatot rendelt. Ez végre, megadta a választ.

Jobb oldalon a vastagbél levált a hasfalról, és rácsavarodott a baloldali bélszakaszra. A véráramlás teljesen elzáródott. A szokásos 4 cm helyett 14 cm volt a bél átmérője.

Már 10 cm körül fennáll a veszély, hogy elpattan a feszülő bélfal, ha ez megtörténik, hirtelen enyhül az éles fájdalom. Hasonló állapotban a betegek megkönnyebbülnek és elalszanak. Kialakul a vérmérgezés, és a beteg meghal.

A sebész elmagyarázta, hogy azonnal meg kell műtenie, és a vastagbél nagy részét el fogja távolítani. Remélte, megment annyit, hogy normálisan működjön az anyagcsere, de ebben nem volt biztos.
Ahogy abban sem, hogy egyáltalán túlélem a műtétet.

Az ijesztő hírt halva megöleltem az enyéimet, imádkoztam a lelkészünkkel, majd bevittek a műtőbe. Istennek hála, a műtét jól sikerült. Pár hét múlva, mikor már otthon voltam gyógyulófélben, a sebész felhívott. Megkapta az utolsó elemzést az eltávolított bélszakaszról, amiből kiderült, nincs szükség további kezelésre. Volt viszont az eredménynek egy olyan része, amit nehezen tudott értelmezni.

Ezeket mondta: „Lysa, én nem igazán szeretem, ha az emberek csodát emlegetnek. De meg kell mondanom, az ön esetében én sem találok jobb szót. A vastagbél sejtjei már az autolízis állapotában voltak. Ez az a pont, amikor az agy üzen a testnek, hogy kezdje felemészteni önmagát. Ez az oszlás állapota. Ez történik azzal, aki meghal. Lysa, ennél közelebb nem lehet halálhoz. Fogalmam sincs, hogyan élte túl.” 
 
Beleszédültem, leraktam a kagylót.
És hirtelen eszembe jutottak a műtét előtti napok, amikor könyörögtem Istennek, hogy szabadítson meg a fájdalomtól. Számonkértem, miért engedi, hogy ennyire szenvedjek. Hogy képes ilyen fájdalomban hagyni. És sírtam, mert úgy éreztem, nem érdekli a fájdalmam.

De végülis Isten a fájdalommal mentette meg az életemet. A fájdalom vitt be, és tartott a kórházban. A fájdalom késztette az orvosokat újabb vizsgálatok elvégzésére. A fájdalom miatt egyeztem bele, hogy felvágják a hasamat. A fájdalom segített, hogy életben maradjak. Ha Isten rám hallgat, és elveszi a fájdalmat, hazamentem volna, a vastagbél elpattan, és én meghalok vérmérgezésben.

Azóta egészen másként képzelem el Istent, ahogy ott áll a kórházi ágyam mellett, látja a fájdalmamat, s hallja, hogy könyörgök Hozzá. Még hogy nem törődött velem! Azt hiszem, minden szent önuralmára szüksége volt, hogy ne lépjen, ne szabadítson meg a fájdalomtól. Jobban szeretett annál, semhogy teljesítse, amit kértem tőle.

Tudta, amit én nem tudtam. Ő a teljes képet látta. Irgalma nagyon erős volt, szeretete nagyon mély. Ő jó, nagyon jó Édesapa.

Mikor görcsökben fetrengtem, nem volt távol, ahogy hittem. Közel volt. Nagyon, nagyon közel. Ahogy a 148. zsoltár 18. versében olvassuk: „Közel az Úr mindenkihez, aki hozzá kiált, mindenkihez, aki tiszta szívből hívja.”
 
A fájdalom által szeretett. A fájdalomra szükség volt, megmentette az életemet. Új nézőpontot kaptam: egészen másként látom azokat az eseteket, mikor Isten látszólag hallgat.
Hallgatása része volt a mentőakciónak.



Atyám, te pontosan ismered testi-lelki fájdalmainkat. Segíts bízni Benned, hinni, hogy nem távolodtál el tőlünk, sőt nagyon is közel vagy: megtartasz, megvigasztalsz. Tudjuk, Uram, hogy jó vagy. Bízunk Benned. Jézus nevében, Ámen.