,,Hiszem… a test feltámadását és az örök életet”.

„carnis resurrectionem, et vitam aeternam”

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” 1Kor 15:19-20.

Pál a korinthusi gyülekezetnek írott levelében, amikor a test feltámadásáról tanít, először is arra hívja fel a figyelmünket, hogy „nem minden test egyforma”. A teremtett világban tapasztaltak alapján ez érthető kell, legyen a számunkra, hogy „más az embereké, más az állatoké, más a madaraké”, hiszen Isten az Ő akarata szerint adott nekik testet. De azt is hozzáteszi rögtön az apostol, hogy „vannak mennyei testek, és vannak földi testek.” A földi, anyagi testet Pál „érzéki testnek” nevezi, az eredeti görög szövegben erre külön kifejezése van („szarx”). A mennyei testet pedig „lelki testnek” hívja (görögül: „szóma”). Ezt azért fontos megértenünk, mert a folytatásban így ír Pál: „elvettetik érzéki test, (görögül pszichikus test - szarx) és feltámasztatik lelki test,”(görögül pneumatikus test - szóma). Tehát nem ez a 60-70kg hús, csont, izom kötőszövet, nem az anyag támad fel, hanem a lelki test, a pneumatikus, az Isten Lelke által életre keltett test. Az érzéki testünk porból van és porrá lesz. De Isten a lelki testben állít minket maga elé. Nem ezt a testünket, támasztja tehát fel, amelyik most is él biológiai értelemben. A lelki test, el fog térni a mostanitól, hiszen az már nem vettetik alá a mulandóságnak, az már nem lesz romlandó. Ugyanakkor a dicsőséges testben is megőrizzük lényünk sajátosságait, személyiségünket. Erre adott példát Jézus. Ezért van az, hogy Mária először nem ismeri meg Jézust, mert a lelki, dicsőséges testben látja Őt a feltámadás után. De amikor Jézus megszólítja, abban a pillanatban ráismer. Az emmausi tanítványok pedig a kenyér megtöréséről ismernek rá Jézusra.

A másik fontos mondanivalója Pál apostolnak a feltámadás hogyanjával kapcsolatos. A Filippi levélben arról ír, hogy Jézus Krisztus „az ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket…” (Fil 3:21). A halál alkalmával levetett nyomorúságos testünket Jézus átváltozatja, átalakítja. Ennek folyamatát az apostol egy zseniális képpel szemlélteti, a búza hasonlatával. Akár arra a kis magra gondolunk, amit elvetünk, akár arra a kalászra, ami majd kibújik belőle és megérlelődik, ugyanaz a búza, és mégis más. A földbe kerülő gabonamag elhal, aztán életre kel egy vékony, hosszú zöld száracskában, ami aztán tovább növekedve aranyló búzaszállá válik, rajta kalász és a kalászban a magok sokasága. Mind a kettő búza. De amikor a zsenge kihajt, az nem hasonlít magára, egészen másképp néz ki, mégis benne van, ami a búzára, mint növényre jellemző. Azonos azzal, amit elvetettünk. Ez az Isten titka a feltámadással kapcsolatban. Ugyanígy lesz a testünkkel is: belekerül a földbe, ahol elhal, elporlad, de ezzel nem szűnik meg létezni, mert ki fog belőle hajtani, fel fog belőle támadni a romolhatatlan, a dicsőséges test. Jézus, akinek meghalt a földi teste, de aki már feltámadt az új, lelki testben, és akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, Ő fogja majd második eljövetelekor átváltoztatni azok testét, akik akkor még élni fognak, ebbe az új dicsőséges testbe, és Ő fogja feltámasztani azokat is ebben a mennyei testben, akik addig a földben, a sírban pihentek. Ez a másik test, amit még nem ismerünk, hordozza majd ennek a mostaninak a lényegét, a személyiség sajátosságait, de persze minden bűn, betegség, és erőtlenség, azaz a halál erejének rontása nélkül. A Biblia azt ígéri nekünk, hogy Isten a halálon át is megőrzi az ember egyéniségét, megkülönböztethető és felismerhető formáját.

Ez egyszerre rossz hír is meg jó hír is. Mert ez azt jelenti, hogy az éli túl a halálunkat, ami a lényegünk. Ha az Isten nélküli, hit nélküli, megtérés nélküli élet volt a lényegünk, akkor az marad meg belőlünk az örökkévalóságra. Ha Isten Lelke élt bennünk, ha hitben jártunk, ha az övéi lettünk, akkor ez a legbelső lényegünk támad fel az örök életre. Mert nemcsak a hívők fognak feltámadni akkor, hanem mindenki, abban a sorrendben, ahogy ezt az Igében olvastuk. Először feltámadnak a Krisztusba vetett hitben elhunytak, aztán velük együtt az akkor élő hívők is elragadtatnak és e testből Jézus átöltözteti őket a dicsőséges testbe, majd pedig „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál”, azaz feltámad a többi halott, s következik a végítélet. De biztos, hogy megmarad egyéniségük és személyiségünk, nem olvadunk bele a nagy szürke masszába. És éppen ez a tény ad komoly alapot annak a reményünknek, hogy a halál túlsó oldalán is megismerjük majd egymást.

A Biblia szerint az örök élet nem a halál után kezdődik, hanem már itt a földön elkezdődött. „Akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg az Isten Fia az élet sincs meg abban.” (1Jn 5:12). Tehát, aki nem ismeri meg Jézust és Őt nem fogadja el Isten Fiának, annak nincs közössége az élettel, mert az élet Ő maga. Következésképpen az, aki nem hisz Jézusban, az már a halálban van, akkor is, ha biológiailag él: mozog és lélegzik. Ebből a halálból, azaz az Isten nélküli létből, amibe kivétel nélkül mindnyájan beleszülettünk, viszont csak ebben a földi létben lehet átmenni abba az életbe, ami nem más, mint a Jézus Krisztussal való közösség. Mert a mi feltámadásunk és örök életünk záloga nem bennünk van, hanem abban, aki meghalt és feltámadott értünk, Jézus Krisztusban. Ámen.

Tisztelettel: Mészáros Zoltán, ref. lelkész