Tél van. Kint hatalmas pelyhekben esik a hó és már igen csak későre jár. Ülök a kandalló előtt a hintaszékemben, hiszen már ez is dukál egy magamfajta férfi embernek aki már túl van az ötödik ikszen. Feleségem már a hálóba vonult és álomra hajtotta fejét. Én nem tudok, mert érzések kavalkádja van bennem. Tíz éve történt, az amit a mai napig nem tudok elfogadni. Nem szabadna egy szülőnek a gyermekét temetnie…soha!

Akkor is épp tél volt, csak éppen a hó nem esett. A fiam akire nagyon büszkék voltunk, hivatásos katona volt. Erre tette fel életét, hogy hazánkat szolgálja.

Sosem gondoltuk, hogy egyszer pont a haza fogja Őt elvenni tőlünk! Este volt mikor egy tiszt becsengetett hozzánk…nem értettük a dolgot, hogy minek jött ilyen későn, csak a szívünk a torkunkban dobogott. Tisztelgett majd közölte, hogy a fiúnk hősként halt meg….a

szavak…amiket akkor hallottunk…rosszabb volt mintha tűzben égne a testünk hamuvá…

Hirtelen fel sem fogtuk mit is mondott igazából, csak miután a táviratot is átadta és elköszönt. Hosszú hetekig nem tértünk magunkhoz….hónapok teltek el mire becsomagoltuk a ruháit és kedvenc tárgyait, amit a házunk hátsó részében, egy hátsó lépcsőn levittük az alagsorba egy szekrénybe bezárva.

Most ahogy itt ülök, eszembe jut és magam előtt látom mikor először jött haza….vidáman…boldogan, és büszkén mutatta az első érdemrendjét. Mennyire boldog volt!

Tele volt lelkesedéssel! Mi meg szívünkben aggódva büszkén néztünk fel rá. Amikor haza jött igazi ünnep volt számunkra, hiszen csak fél évente kapott eltávozást. Tudtuk, hogy háborúkba is megy, tudtuk, hogy oda is elmegy ahol békét kell teremteni….de valahogy az aggódást mindig megpróbáltuk elnyomni, hiszen bíztunk Istenben , hogy nem lesz semmi baja.

Tíz éve…..azóta nem mentem le azon a hátsó lépcsőn….nem volt hozzá bátorságom…hiszen a fiamat vesztettem el!

Már 11 felé jár az idő…lassan holnap lesz, de mégsem tudok innen mozdulni, Eszembe jut a gyermekkora…hallom a nevetését…és csak egy szó jár a fejemben…miért?

Ahogy nézem a kandallóban a tűz lángját…Őt látom benne…az arcát…mosolyog..és mintha mondani szeretne valamit….és rá jövök mi az. Menj! Menj le azon a hátsó lépcsőn és végre vedd elő azt a dobozt és engedd el a fájdalmat!

Meglepődőm saját belső hangomon….és elindulok.

Mikor oda érek…remegő lábbakkal megyek le a lépcsőn…mikor le érek..oldalra nyúlok és felkapcsolom a villanyt. Ott a szekrény…öreg…barna szekrény. Benne a kulcs.

Könnybe lábad a szemem és már épp azon gondolkodom vissza fordulok, mikor meghallok kintről egy galambot. Ilyenkor? Ebben a hóesésben? Mégis maradok…és lassan elindulok szekrény felé. A szívem…majd kiugrik a helyéből..és..annyira fáj…..El fordítom a kulcsot és kinyílik az ajtaja…csak úgy..magától. Ott a nagy doboz és benne a fiam emléke.

Könnyes szemmel kiveszem, leülök és kinyitom a dobozt. Mennyi minden van benne!

Érmek…fényképek…levelek…és még sok más apróság is. Találomra bele nyúlok és kezembe akad egy fotó…fekete-fehér..Ő van rajta a bajtársaival…mindannyian mosolyognak. Egyetlen fiacskám!:- tört fel belőlem, majd olyan zokogásban törtem ki, amit már az a bizonyos este óta nem tettem! Hiszen az ember mindig azt hallja, légy erős, légy férfi….hát…én most nem vagyok az…csak egy ember aki elvesztette a gyermekét…csak egy szülő..akinek el kellett temetni a gyermekét és nem fordítva! Egy lélek…akinek nagyon fáj most!

Amit csak tudok..kiveszem..magamhoz ölelem….olyan jó! Közben a könnyeim csak úgy záporoznak…és arra gondolok, miért nem mertem már hamarább ide jönni?

De azt hiszem tudom a választ. Féltem a saját érzéseim ellen. Tudom…itt az ideje, hogy végre elengedjem és ne fájdalommal hanem szeretettel emlékezzek rá…és a mosolyát lássam mindig mikor emlékezem.

Úgy érzem ez a hátsó lépcső , már nem lesz többet tabu a számomra! Úgy érzem sokszor fogok ezután még ide jönni és emlékezni…szeretni.

Szépen vissza csomagoltam mindent és a helyére raktam a szekrényben, de már nem zártam be, nem fordítottam el a kulcsot. Ahogy a szívemet ennyi idő után megnyitottam úgy ennek a szekrénynek is nyitva kell lennie!

Most már újra büszkén felemelt fejjel mentem fel a lépcsőn, úgy mielőtt még meghalt volna.

Igen…büszke vagyok…büszke vagyok rá, hiszen egy olyan célért halt meg, amiben Ő tiszta szívből hitt, és ez a lényeg! Hittel meghalni valamiért, az egyik legnemesebb dolog a világon amit ember megtehet.

Fel mentem az emeletre…szép csendben a feleségem mellé feküdtem…hiszen Ő már az igazak álmát alussza…és most először 10 év után , boldogan, büszkén a fiam mosolygós arcát látva mély álomba merültem.

Szép álmokat édesapa!