Komoly elszántság szükséges ahhoz, hogy egy szerelmes ifjú érzelmeit titkolva évekig hűségesen várjon a kiválasztott lányra. Mint ahogy ahhoz is, hogy két tehetséges, sikeres ember úgy alkosson egy párt, hogy ha az élet úgy hozza, gondolkodás nélkül félre merjék tenni a saját vágyaikat, ambícióikat a társuk kedvéért.

„A hűséghez döntés kell” – mondják a házasság hete idei arcai, Tomka János és Anikó. Az elismert vezetéstudományi szakember férj – aki jelenleg tanszékvezető a Károli-egyetemen – és építészmérnök felesége több mint három évtizede éve él kiegyensúlyozott házasságban. A mögöttük lévő évek tapasztalatairól meséltek most nekünk.

Anikó építészmérnökként, János villamosmérnökként végzett a Budapesti Műszaki Egyetemen. Egyetemi szerelem volt az Önöké?
János: Nem, mert Anikó nyolc és fél évvel fiatalabb nálam. Mindketten a Keresztyén Testvérgyülekezet Ó utcai ifjúsági közösségébe jártunk, csak Anikó tagként, én pedig vezetőként.
Anikó: A hetvenes évek közepén-végén még illegalitásban szerveződtek a táborok, kirándulások, a dömösi csendeshetek, ahol sokat találkoztunk, beszélgettünk Jánossal, de számomra ő kész felnőtt volt. Sokáig gondolni sem mertem arra, hogy mi valaha is egy pár lehetnénk.
J.: Emlékszem arra a dömösi nyári táborra, ahol Anikó meg is jegyezte nekem: „Na, te már kész mérnök vagy!” Gyorsan rákérdeztem: „És te hány éves vagy?” „Tizenhat leszek” – jött a válasz kis túlzással, ugyanis Anikó novemberben született. Ekkor én már túléltem a katonaságot, befejeztem az egyetemet, és eldöntöttem, hogy megvárom Anikót.
És ezt Anikóval is közölte?
J.: Dehogy, úgy gondoltam, előbb érettségizzen le, addig nem szólok róla neki. Azt nem tudom, hogy ha az ember szerelmes, el tudja-e titkolni ennek jeleit – én semmiképpen sem szerettem volna elárulni a szándékaimat.
A.: Sokáig nem is vettem észre semmit, bár a barátnőim egy idő után mondogatták, hogy János másként viszonyul hozzám, mint a többi lányhoz, én azonban nem akartam elhinni, hiszen semmilyen konkrét jelét nem adta. Később persze bennem is kezdett motoszkálni valami, de számomra irreálisnak tűnt ez a kapcsolat a nagy korkülönbség miatt.
J.: Ráadásul menet közben módosítottam a tervemet, és még a felvételijét is megvártam. Ám amint ez megtörtént…
A.: …a következő gyülekezeti alkalom után hazakísért, és elmondta, hogy tiszta szívből szeret. Megkérdezte, hogy el tudnám-e képzelni vele az életemet. Nagyon meglepett, így időt kértem a válaszadásra…
A három év alatt semmi sem ingatta meg Jánost az elhatározásában?
J.: Papírra vetettem a vívódásaimat. Ebben az időszakban naplót vezettem, hogy földolgozzam az érzelmeimet. (Ezt később csak Anikó és a legjobb barátom olvashatta el, majd amikor tizennyolc évesek lettek a gyerekeink, nekik mutattam meg.) Abban biztos voltam, hogy őt szeretném feleségül venni, előtte és a három év alatt sem volt más lány az életemben. Ugyanakkor tartottam attól, hogy Anikó más fiúknak is tetszik, és mi lesz, ha hiába várok rá.
A.: Nekem is János volt az első. Szükségem volt ugyanakkor a megerősítésre, hiszen a házasság olyan, mint ha a semmibe vagy a sötétbe ugrana az ember, ám ha Isten ígéretébe kapaszkodhat, akkor az olyan, mint ha egy ernyővel felfognák. Sokat olvastam ebben az időszakban a Bibliát, és egy igevers különösen is megszólított: „Amit azért Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza.” Erre már lehetett alapozni egy házasságot.

Egy szövetség – két karrier
Ezek szerint rögvest össze is házasodtak?
J.: Szeptemberben eljegyeztük egymást, és a következő év augusztusában összeházasodtunk. Az ismerőseink és a gyülekezetünk tagjai szerint túl korán tettük, mivel Anikó még csak az első évet fejezte be ekkor az egyetemen.
A.: Akkoriban még kirívó esetnek számítottunk, hiszen nem a szokványos utat jártuk be. Számomra is kérdés volt, hogyan csinálom végig az egyetemet.
Föl sem merült, hogy félbehagyja?
A.: Nem, sőt nappali tagozaton, évkihagyás nélkül végeztem el, pedig közben megszületett az első gyermekünk is.
J.: Határozott meggyőződés élt bennem, hogy Anikónak be kell fejeznie az egyetemet. Ma is vallom, ha lehetősége van rá, a feleség is tanuljon, legyen meg a maga szakmai útja. Tudjon a négy fal közül kitörni, ne csak a gyerekek körül forogjon az élete, mert egy idő után az a gyerekeknek sem jó, rájuk telepedésnek élhetik meg. Aztán kialakulhat bennük az a vélemény is, hogy anya alacsonyabb rendű, mert nem tanult. A gyerekek ráadásul igen hamar felnőnek, már csak emiatt is fontos, hogy a feleségnek is legyen hivatása.
A.: Ha a nőnek is van valamilyen munkája, nagyobb örömmel foglalkozik a gyerekekkel. Segítség nélkül azonban nagyon nehéz boldogulni. Mi elsősorban édesanyámra számíthattunk, és az is jó volt, hogy János ekkoriban otthon dolgozott.
J.: Anikó fordított karriert járt be, ugyanis akkor kezdett intenzíven dolgozni, amikor a harmadik gyermekünk négy-öt éves lett.
Ilyenkor nagy a kísértés, hogy a karrier elveszi a feleséget a családtól. Anikó mennyire tudta megtalálni a helyes arányt a munka és a család között?
J.: Egy időszakban rettenetesen sokat dolgozott. Akkortájt eltűntek a kérdések is, hogy miért ilyen későn jöttem haza, ugyanis ő még később ért haza… Idővel persze egyensúlyba került a két terület.
A.: Édesanyám ekkor is sokat segített a gyerekek körül, de a háztartást rám hagyta. Aztán később olyan szakasza is volt az életünknek – és ez jóval tovább tartott –, amikor János dolgozott hihetetlenül sokat. Akkor csak engem tudtak bármikor elérni a gyerekek, az állandó készenlét mellett pedig nem igazán lehetett karriert csinálni. Ugyan János mindig is segítőkészen állt hozzá a házimunkákhoz, az otthonunk azért az én vezetésem alatt állt, ahogy máig az én feladatom a családunk összetartása.

„Volt, hogy rosszul döntöttem…”
Milyen családi háttérből indultak?
A.: Mindketten értelmiségi családból származunk, a szüleink is egy gyülekezetbe jártak, jól ismerték egymást, csak az enyémek fél generációval fiatalabbak, mint Jánoséi.
J.: Mi nehezebb körülmények között nőttünk föl, mint Anikóék, de mind az ötünket taníttattak. Édesapám a hadifogságban, édesanyám ugyanakkor itthon tért meg. A háború után édesapám a Bécsi kapu téri evangélikus gyülekezet felügyelőjeként szolgált, a keresztapám a neves ébredési lelkész, Sréter Ferenc volt. Magam tízévesen, egy gyerektáborban döntöttem Krisztus mellett.
A.: Mi hárman vagyunk testvérek, nálunk is nagyon fontos volt, hogy tanuljunk mindannyian, és Isten közelében éljük az életünket. Szintén egy ifjúsági táborban lett bizonyosságom a hitemről, tizennégy évesen.
Természetben, jellemben, temperamentumban is ennyire közel állnak egymáshoz?
A.: Mindketten racionális típusok vagyunk. János még a házasságunk előtt elmondta, hogy nem bírná elviselni a női érzelmi kitöréseket. Mindegyikünk szereti a rendet maga körül, a sokféle teendőnket el sem tudnánk végezni másként. Hozzászoktam ahhoz is, hogy János sokat dolgozik, sosem ülök itthon tétlenül, mindig találok feladatot, sőt mindig többet szeretnék elvégezni, mint amire az időmből-energiámból telik.
J.: Ebben is hasonlóak vagyunk.
Ezek szerint konfliktusok sincsenek Önök között?
J.: Természetesen ez így nem igaz. Hirtelen három olyan esetet tudok felsorolni, ahol nagyobb konfliktushelyzet alakult ki közöttünk, és másként kellett volna cselekednem. Az egyik ilyen alkalom volt, amikor a munkahelyemen, a KPMG-nél a vezérigazgató az utódját kereste. Engem is megkérdezett, de nemet mondtam az ajánlatára. A döntésem helyesnek bizonyult, azonban a feleségemmel nem beszéltem meg előtte, és ezt ő nehezményezte. A második, amikor a középső fiunk lábát műtötték tizennégy éves korában. Úgy született, hogy az egyik lába keskenyebb és rövidebb volt, mint a másik, és Bécsben egy speciális eljárással korrigálták.
A.: Fertőzést kapott a pocakomban, ezért az orvosom egyértelműen abortuszt javasolt, mert meg volt győződve róla, hogy súlyosan sérült lesz a gyermekünk. Mi hallani sem akartunk erről, és végül egészséges fiunk született, csak a lábával volt probléma.
J.: Nagyon sok nehézség árán jutottunk el a műtétig. Jó előre kaptunk időpontot rá, mindent elrendeztünk, kiutaztunk Bécsbe, de a fiunk megfázott, bevett egy Aspirint, és emiatt egy héttel el kellett halasztani az operációt. Igen ám, de akkor már nekem egy konferencián kellett részt vennem Londonban! Gyorsan átszerveztem az életemet, elvittem Anikóékat Bécsbe, és mentem tovább Londonba, majd néhány nappal később vissza Bécsbe. Meg voltam elégedve magammal, hogy milyen jól menedzseltem az ügyet, azt gondoltam, úgysem tudok segíteni, és különben is, Anikó elég talpraesett…
A.: A műtő előtt állni egyedül a gyerekeddel, ráadásul külföldön… Nem volt ennyire egyszerű, és rajtam utólag jött ki a stressz. Akkor, ott csak arra gondoltam, hogy végig kell csinálnom. Hónapokkal később beszéltük meg az esetet, és János elismerte, hogy ez így nem volt helyes. Még akkor is, ha az operáció – hála Istennek – sikerült, a fiunk három hónap múlva már síelt, és az egyetem elvégzése után megállapították, hogy a két lába között egyáltalán nincs különbség.
J.: A mai eszemmel biztosan nem így tennék… Hasonlóan viselkedtem akkor is, amikor Anikó síbalesetet szenvedett. Elvittem a kórházba, és otthagytam. Kérte, hogy várjak, amíg betolják a műtőbe, de én megnyugtattam, hogy időben visszajövök érte. Egészen másként működünk ebben, ugyanis én mindig hazaküldöm Anikót, szinte idegesít, ha van velem valaki a kórházban, ekkor inkább olvasni szoktam. Mára azonban megtanultam, hogy nem vagyunk egyformák, tiszteletben kell tartanunk a másik igényeit is.

Versenyképesnek kell maradni
Idővel összecsiszolódnak a párok, három és fél évtized pedig nem kevés idő.
J.: Valóban, én például nem szeretek az Ecseri piacra járni, de Anikó kedvéért elmegyek. Nem szeretek társaságba járni, táncolni, de érte megpróbáltam. Néhány éve komoly betegsége lett, akkor nem volt kérdés, hogy amikor csak lehet, vele menjek a kezelésekre, és újra többet dolgoztam otthonról.
A.: Amikor megbetegedtem, János beállított egy csokor virággal, és azóta szinte minden héten kapok tőle egy gyönyörű csokrot. Hiába mondom, hogy már nem kell, ragaszkodik hozzá.
Kedves gesztus, a megtartó hűség szép jelképe. János ugyanakkor a munkája révén gyakran van távol otthonról, sokszor megfordul hölgytársaságban, ez akár veszélyeztethetné is a házasságukat. Miként lehet megóvni a párkapcsolatot a harmadik féltől?
J.: Rengeteg fiatal lánnyal kerülök munkakapcsolatba, előfordult, hogy csak ilyen kollégákkal dolgoztam. Alapszabály, hogy nem szabad semmiféle félreérthető dolgot tenni, mondani. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy Anikó soha nem volt féltékeny rám, amint én sem rá, pedig az építőiparban szinte csak férfiakkal dolgozik.
A.: Mindkettőnkben megvan a százszázalékos bizalom a másik iránt, föl sem merül bennünk a féltékenység. Talán az is könnyebbé teszi a helyzetünket, hogy ez az első kapcsolatunk.
J.: Mi a neveltetésünkben is magunkévá tettük, hogy ez a helyes út. Ma ha a fiatalok problémát látnak a házasságban, rögvest a válást tartják megoldásnak. A hűséghez viszont bátorság kell. Amint Coelho fogalmaz, a „hűség olyan döntés, amelyet csak erős lelkeknek van bátorságuk meghozni”. Ma pedig mindenben nehezen tudunk dönteni, félünk, hogy a többi lehetőséget elszalasztjuk.
A.: És munkát sem akarunk befektetni, pedig a házasságon dolgozni kell! A feleség például otthon is próbáljon meg csinos lenni, ne hanyagolja el magát, hiszen a munkahelyen csupa kedves, ápolt, csinos hölggyel találkozik a férje. A feleségnek versenyképesnek kell lennie úgy is, ha nem jár el otthonról dolgozni. De ez vonatkozik a férfiakra is.
J.: A meglepetés születésnap is kiválóan alkalmas a szeretetünk kifejezésére, hiszen az előkészítés hosszú ideje alatt folyamatosan a másikra koncentrálunk. Nekem Anikó kétszer is szervezett, aztán én is eltanultam tőle, sőt a harmincadik házassági évfordulónkat szintén így ünnepeltük.
A krízishelyzetek mennyire viselték meg a kapcsolatukat?
J.: Úgy látom, hogy a válsághelyzetek a rosszul működő kapcsolatokat tovább rombolhatják, a jól működőket viszont megerősíthetik. Az elmúlt harminc-egynéhány év alatt nagyon komoly próbatételek is értek minket – egzisztenciális problémák, súlyos betegségek stb. –, de ezek mind közelebb hoztak bennünket egymáshoz. És közben azt is megtapasztaltuk, hogy házasságban élni jó, és Istennel minden krízis legyőzhető.

Sz. Kiss Mária-http://family.hu/