William Barclay írt egy katonai
szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában
elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel
eltemetni.
Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér
kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy
eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjében.
„Katolikus volt?” – kérdezte a pap.
„Nem.” – felelték a katonák.
„Akkor
nagyon sajnálom. A temetőt az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk
fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla,
hogy gondozzák a sírját.” – válaszolta a pap.
„Köszönjük, atyám.” – felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán.
Amikor
véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk
sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom, és a
sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a
papot, hogy megkérdezzék, hol a sír.
„Uram, nem találjuk a barátunk sírját.” – mondták a katonák a papnak.
„Nos
– válaszolt a pap – miután önök eltemették elesett bajtársukat,
valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a
kerítésen kívül.”
„Akkor áthelyezte a sírját?” – kérdezték a katonák.
„Nem” – felelt a pap. – „A kerítést helyeztem át!”
Pontosan
ezt tette értünk Isten. Nem érdemeljük meg, hogy „a kerítésen belül”
legyen a helyünk. Nem érdemeljük meg, hogy a Mennybe kerüljünk, ha
meghalunk. Isten azonban kegyelmesen elmozdította a kerítést. Elküldte
Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon értünk, hogy mi is tagjai
lehessünk örökkévaló családjának.
„Békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptunk hitben szabad utat.” Rómaiakhoz írt levél 5:1-2.
Kommentáld!