|
Volt
egyszer két jégtömb. A hosszú télen keletkeztek egy sziklás, bozóttal
körbevett üregben, a hegyoldalt beborító erdő közepén. Makacs
közönyösséggel méregették egymást. Viszonyuk meglehetősen hűvös volt.
Mind a ketten azt gondolták a másikról: - Igazán eljöhetne hozzám! De a
jégtömbök egyedül nem tudnak elmozdulni a helyükről. Így nem történt
semmi és a jégtömbök még jobban önmagukba zárkóztak.
Az üregben lakott egy borz, aki egy nap így fakadt ki:
- Milyen kár, hogy itt bent kell lennetek! Gyönyörűen süt a nap odakint!
A két jégtömb feljajdult. Kiskoruk óta tudták , hogy a nap a legnagyobb veszélyt jelenti számukra.
Meglepő módon azonban, most az egyik jégtömb azt kérdezte:
- Milyen a nap?
- Csodálatos... Maga az élet. - válaszolta zavartan a borz.
- Csinálhatnál egy kis rést az odú tetején... Szeretném látni a napot!
- mondta a másik.
A borz fúrt egy kis lyukat a gyökerek közé és a nap meleg, enyhe fénye aranysugárként hatolt be az üregbe.
Néhány hónappal később egyszer délben,az egyik jégtömb észrevette, hogy
olvadni kezd és kis patakká változik. Másképpen érezte magát, nem volt
már többé ugyanaz a jégtömb, ami eddig. A másik jégtömb is ugyanezt
érezte. Pár nap múlva a jégtömbökből két kis folyócska kezdett
csordogálni. Ki is folytak az üregből és nem messze onnan, csillogó kis
tavat alkottak, amelyben az ég kékje tükröződött.
A két jégtömb még érezte saját hidegségét, de ezzel együtt a
törékenységét és a magányt. A közös aggodalmat és bizonytalanságot is.
Felfedezték, hogy keletkezésük egyforma és valójában szükségük van
egymásra.
És ebben a boldogságban ott tükröződött a két jégtömb, akik most szívet találtak maguknak.
Olykor elég egy napsugár. Egy kedves szó. Egy köszönés. Egy simogatás.
Egy mosoly. Ilyen kevés dolog elég ahhoz, hogy boldoggá tegyük azokat,
akik körülöttünk élnek. Akkor miért nem tesszük ezt?
Bruno Ferrero
|
Kommentáld!