Egy tanár, minden
diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy
karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért aki
bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek és akiknek nem tudnak
megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy
címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal
kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még
éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak
szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a
neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután,
lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a
listára, olyan emberek neveit akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt,
megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben... Feltűnt nekik
időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett
barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt
árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz
problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal
hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az
étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert
minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt
írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani,
siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár
megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a
súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal
cipelt spirituális nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet,
irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban.
Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A
valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak
tehetünk!
Kommentáld!