– Fáradt vagy, Simon? 

– Nem, csak feltörte a saru a lábamat, azért sántikálok. 

– Nincs már túl messze Kapernaum, ott megpihenhetünk. Talán ott találjuk a Mestert is és a többieket. Nem vagy éhes? 

– Ennék, ha volna mit, Simon.

–  Nálam van némi olajbogyó és néhány szem füge. Megeheted. Én nem vagyok éhes.

– Köszönöm.  Addig legalább a lábamat is megpihentetem. Ott a domb hajlatánál látok egy vad fügefát. Az alá le is heveredhetnénk egy kicsit. Talán még gyümölcs is akad rajta. 

– A Mester örül majd a jó híreknek. Mindenki várja Bethániába. Már itt is vagyunk, de jól esik leheveredni, Simon. Itt nem tűz úgy a nap. 

– Érzed a mirtusz illatát, János? Kell, hogy legyen itt néhány bokor…

– Simon, baj van! Látod, kik jönnek ott a dombhajlaton az erőd felől? Errefelé tartanak. Rómaiak. Katonák. Úgy nézem, egy centúrió, az erőd századosa és katona-szolgája. 

– Odébb kellene állnunk. Ismered törvényeiket. Ha kedvük tartja, vihetjük fegyverüket és holmijukat egy mérföldre. Többre nem kényszeríthetnek. Már itt is vannak.

– Felállni! – dörrent rájuk a centúrió –. Fiam… – szólt a szolgájához. – Az egyiknek add a pajzsodat, a kardodat és a dárdát, a másiknak a motyót. Egy mérföldet kötelesek vagytok velünk jönni és segíteni. Hová tartotok? – fordult Simonhoz. 

– Kapernaumba. 

– Az jó. Mi is oda tartunk. 

– De az több, mint egy mérföld. – szólalt meg János. 

– Szájat befogni! – reccsent rá a katona-szolga. –  Kiszámoljátok az egy mérföldet, ahogy szoktátok. Különben számolni sem kell. Én jól ismerem az utat. Innen a nagy terpentinfáig egy mérföld. Onnan még egy mérföld Kapernaum. A fáig kötelesek vagytok hozni a terhet.

Ott vagy találtok valakit, vagy átveszem és mehettek, amerre akartok. Mi is megtartjuk a birodalom törvényeit.

Már indultak is, Simon és a bicegő János. Még annak örültek, hogy nem az ellenkező irányba kell menniük, mert akkor éjjelre sem értek volna Kapernaumba. Kissé mögöttük haladt a centúrió és mögötte a szolgája. Így vigyázta őket. Egy szó sem esett az úton, csak a Nap tűzött irgalmatlanul, és a száradó fű illata érződött. Egy olajfa-liget után, ami mögött kis tanya fehérlett az út kanyarulatában, már messziről látszott a nagy terpentinfa. 

– Na, itt véget ért a köteles mérföld… – súgta János Simonnak. – Már alig bírom ezt a motyót, jól telitömték. 

– János… – súgta vissza Simon – Tovább kell mennünk. 

– Hát már hogy kellene?! Egy mérföld a köteles út! Ezt még ők is elismerték. 

– De a Mester azt mondta a Galileai hegyen… emlékezz csak… „Aki téged egy mérföldre kényszerít, menj el vele kettőre!” 

– Szájat befogni! – reccsent rájuk a centúrió.

A nagy fa alá értek, a katonaszolga már nyúlt a fegyverek és a batyu után, de a két tanítvány csak ment tovább. Némán, lehajtott fejjel, egyenletes léptekkel. A szolga meglepetten nézett gazdájára. Az maga is csodálkozva fordította fejét a két tehercipelő felé, mert ilyesmi még nem történt vele. Eddig bárkit elkaptak a környéken, hogy vigyék a katonai felszerelést, azok hangosan kiszámolták az egy mérföldet s már rakták is le a földre a terhüket. Ezek meg jönnek és cipelik zokszó és számolás nélkül.

Már Kapernaum fehér házai tűntek elő egy mandulafacsoport mögül, amikor olyasmit tett a centúrió, amit még eddig soha. A két férfi mellé lépett és megkérdezte az öregebbiket:

– Kik vagytok, hogy a második mérföldön is velünk jöttök? Nem vagytok itteniek? 

– De azok vagyunk, uram. – szólalt meg Simon. 

– Akkor miért jöttetek tovább? 

– A Mesterünk azt mondta, ha valaki egy mérföldre kényszerít, menjünk vele kettőre. Ezért. 

– És ki a ti mesteretek? 

– A názáreti Jézus – válaszolta János. 

– Különös ember lehet… – mormogta a centúrió. – De mintha már hallottam volna róla egyet s mást. Na, megérkeztünk. Adjátok át a szolgámnak a fegyvereket, s a holmit!  Itt vagyunk az őrháznál. 

– Simon és János befordultak az első Kapernaumi utcába, hogy megkeressék társaikat és a Mestert. 

– Te Simon! – szólalt meg János, és a ház falának dőlve lehajolva fájó lábát dörzsölgette. – Ez a centúrió sohasem  szólított volna meg bennünket a köteles mérföldön. Figyelted? Ránk se nézett. Csak a másodikon. 

– És megkérdezte Mesterünk nevét – mormolta Simon.

– De csak a második mérföldön…. – dünnyögte maga elé János.