1942 januárjára kiderült, hogy a háború el fog húzódni. A németek nagy veszteségeket szenvedtek. Berlin ezért egy egész hadsereg kiküldését kérte Bárdossy miniszterelnöktől. Erre az új kormányfő, Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt került sor. Mintegy 200 ezer katona mellett 50 ezer fegyvertelen munkaszolgálatost is a frontra küldtek. Az utóbbiak többsége zsidó származású volt, illetve olyan, akit megbízhatatlannak tartottak.

A német hadvezetés ígérete szerint a magyar hadsereg még a tél beálltáig hazatérhetett volna. A honvédség vezetői korszerű fegyverekkel és meleg ruhákkal nem látták el az alakulatokat. A valóságban azonban a Don folyó mentén erős szovjet hadsereggel kerültek szembe a katonák. A veszteségek egyre nagyobbak lettek. 1942 augusztusában Horthy István, a kormányzó fia és kijelölt utóda meghalt repülőbalesetben. Sokan úgy gondolták, hogy a németek gyilkolták meg a pilótaként szolgáló főhadnagyot, aki ellenezte a háborúba való belépést.

1943 elején a Vörös Hadsereg átkelt a Don folyón, és elsöpörte a magyar ellenállást. A honvédeknek esélyük sem volt arra, hogy az ellenséget megállítsák. A rettenetes hidegben sok fegyver működésképtelenné vált, nem volt elegendő lőszer. A kétségbeesett hátrálás, majd visszavonulás során nemegyszer előfordult, hogy a németek elvették a magyar katonák felszerelését, kényszerítették őket, hogy meleg szállásukat adják át. A 2. magyar hadsereg összesen több mint 120 ezer embert vesztett. Közülük sokan hadifogságba estek, de rendkívül nagy volt azoknak a száma is, akiknek holtteste ott maradt a hómezőkön.

Magyarországon egyre erősödött azoknak a tábora, akik a háborúból való kiválást, a mielőbbi békét sürgették. Kállay miniszterelnök abban bízott, hogy az angol— amerikai erők a Balkánon partra szállnak. Amerika, Nagy-Britannia és a Szovjetunió vezetőinek teheráni megbeszélése azonban meghiúsította ezeket a reményeket. A kormány titokban felvette a kapcsolatot a szövetségesekkel. A németek hamar tudomást szereztek minderről, és elhatározták az ország katonai megszállását, amire 1944. március 19-én került sor.

A német megszállás legsúlyosabban a magyar zsidóságot érintette. Még 1941-ben törvény tiltotta meg házasságukat keresztényekkel, 1942-ben pedig földbirtokaikat kellett átadniuk az államnak. Ennek ellenére, ellentétben Németországgal és többi szövetségesével, Magyarországon a zsidók 1944-ig viszonylagos biztonságban élhettek. A németeket kiszolgáló új miniszterelnök, Sztójay Döme kötelezővé tette számukra a sárga, hatágú csillag viseletét. A megalázó rendeletnél is súlyosabb volt, hogy a kormány engedett Hitler követelésének, és a magyar zsidókat összegyűjtve Németországba szállították. Nagy részük Auschwitzba és más koncentrációs táborokba került. Közülük csak nagyon kevesen élték túl a háborút. Az 1941-es Magyarország területéről több mint félmillióan estek áldozatul.

Horthy kezdetben tehetetlenül szemlélte az ország elfoglalását. Amikor azonban a németek a főváros, Budapest zsidó lakosságát akarták elvinni, a kormányzó megakadályozta ezt. (Valószínűleg ekkor már értesült róla, hogy az elszállított személyeket nem munkára viszik, hanem megölik.) Tovább folyt a háborúból való kiugrás előkészítése is. Románia 1944. augusztusi átállása is siettette ezt. Horthy ennek érdekében a németekhez hűséges Sztójayt menesztette, és Lakatos Géza személyében egy katonára bízta az ország vezetését. A Lakatos-kormány küldöttei hamarosan Moszkvában tárgyaltak.

1944. október 15-én Horthy Miklós rádiószózatot intézett a nemzethez. Bejelentette, hogy Magyarország fegyverszünetet kér. A német csapatok azonban a kiugrási kísérletet gyorsan meghiúsították. Horthy lemondott. A hatalom a nyilasok, Szálasi Ferenc kezébe került. Ekkorra Magyarország területét is elérte a háború. Erdélybe délről a szovjet és román csapatok törtek be. A területről a magyar katonák csakhamar kénytelenek voltak kivonulni. A románok rettenetes kegyetlenségeket követtek el a polgári lakossággal szemben. Az ellenséget a magyar és német hadsereg Debrecennél akarta megállítani. A sok száz páncélossal megvívott ütközetben a szovjetek kerekedtek felül.

Hitler meg akarta akadályozni, hogy Ausztriát és Bécset elérje a Vörös Hadsereg. Tábornokait arra utasította, Európa egyik legszebb városát, Budapestet a végsőkig tartaniuk kell. A védőket azonban házról házra szorították vissza. Eközben a nyilasok a még itt lévő zsidók ezreit gyilkolták le. Megmentésükön sokan igyekeztek. A svéd diplomata, Raoul Wallenberg és Angelo Rotta pápai követ mellett sok szerzetes és más jó szándékú magyar vett részt ebben.

A budapesti harcok rendkívül sokáig elhúzódtak. A polgárok közül sokan haltak meg az éhezés és a hideg miatt. Igen sok áldozatot követeltek a belövések, bombák is. Először Pestet sikerült a szovjeteknek elfoglalniuk. Mivel a németek a Duna ragyogó szépségű hídjait egymás után felrobbantották, Budán elhúzódtak a harcok. Amikor 1945. február 13-án az utolsó budapesti lövések is eldördültek, a pincékből előtántorgó lakosok romhalmazt találtak. A több hónapos csata miatt felbőszült szovjet tábornokok kevesellték a foglyok számát, ezért a katonák mellett sok ezer polgárt is elvittek hadifogságba. A megpróbáltatásokba az elhurcoltak egyharmada belehalt.

A magyar katonák célja ekkoriban már általában csak a túlélés volt. Sokan hittek a szovjet propagandának, és megadták magukat az ellenfélnek. Moszkva a hadifoglyokat javarészt Szibériába deportálta. Akik túlélték a táborok rettenetes viszonyait, azok is évek múltán térhettek csak vissza családjukhoz. Az áldozatok számát máig is csak becsülni lehet, annyi azonban bizonyos, hogy több százezer emberről volt szó.

Budapest eleste után néhány hónappal véget értek a magyarországi harcok. A károk szinte felmérhetetlenek voltak. Híd, gyár, vasúti pálya alig maradt épen. A háziállatok java része elpusztult. Nagyon sok lakóház vált lakhatatlanná. A megmaradt értékek egy része a győztesek fosztogatásának áldozata lett. A hajókat, mozdonyokat, sok üzem berendezését a nyilasok Németországba vitették ki.

Hiába remélték Szálasiék eszelősen, hogy Németország fog győzni, Magyarország ismét a vesztes oldalon vett részt a világháborúban. Az elpusztított ország helyreállítása azonban új politikai erőkre várt. Még tartott Budapest ostroma, amikor Debrecenben — szovjet biztatásra — kormány alakult. Mivel ezt a kormányt az addig ellenzékben lévő pártok csak a szabad választásokig akarták megtartani, az Ideiglenes Nemzeti Kormány nevet kapta.

APOR VILMOS PÜSPÖK VÉRTANÚSÁGA

A szovjet katonákat arra biztatta a propaganda, hogy ellenségeiket ne vegyék emberszámba. S számtalanszor előfordult, hogy civileket hurcoltak hadifogságba, nőket, gyermekeket gyilkoltak meg. A halálos áldozatok mellett ott voltak a megerőszakolt nők ezrei és tízezrei. Panaszaikat a Vörös Hadsereg vezetői soha nem hallgatták meg, és a vétkeseket sem büntették meg. 1945 márciusában a Győr városát elfoglaló szovjet csapatok elől a püspökség pincéjébe menekült számos leány és asszony. Amikor ezt az orosz katonák megtudták, benyomultak az épületbe. Az elősiető Apor Vilmos püspöknek azt mondták, hogy csak munkára viszik el a nőket. Ám a főpap tudta, hogy milyen „munkáról” van szó, és nem engedett. Amikor az egyik tiszt fegyvert rántott, elé állt, hogy a golyó őt, és ne az asszonyokat érje. Apor püspököt több lövés is eltalálta. Többnapi haláltusa után, 1945. április 2-án halt meg. Halála mélyen megrendítette a népet. Sokan jelképnek tekintették, hogy a lövések éppen nagypénteken dördültek el. Apor Vilmos áldozatában a magyar nemzet szenvedését látták. A mártír főpapot csak titokban engedték eltemetni. 2000-ben a pápa a püspököt áldozatvállalásáért boldoggá avatta.