Egy apa fia meg szamara társaságában vonult Keshan poros utcáin a rekkenő déli hőségben.
Az apa a szamáron ült, a fiú pedig vezette a jószágot. "Szegény gyermek!
- vélekedett egy járókelő. - Rövid lábacskája alig tud lépést tartani a
szamár gyors járásával. Hogyan is lehet valaki ilyen lusta, hogy
tétlenül ül a szamarán, és elnézi, hogy a kisgyerek agyonhajszolja
magát." Az apa megszívlelte a bírálatot: a következő sarkon leszállt, és
fiacskáját ültette fel a szamárra.
De nem telt sok időbe, mikor egy újabb járókelő szólalt meg rosszallóan:
"Micsoda arcátlanság! A kis csibész úgy trónol a szamáron, mint valami
király, szegény öreg apja meg loholhat mellette." Ez meg a fiút
szomorította el, és kérte apját, hogy üljön fel mögé a szamárra.
"Ki látott már ilyet?! - hallatta ekkor zsémbelődő hangját egy asszony a
fátyla alól. - Micsoda állatkínzás! Szegény párának leszakad a háta, a
két semmirekellő meg úgy terpeszkedik rajta, mintha egy dívány volna az a
szerencsétlen jószág!" Apa és fia a szidalom hallatán összenéztek, és
szó nélkül mindketten leszálltak a szamárról.
De csak néhány lépést tettek meg a szamár mellett, egy idegen máris
gúnyolódni kezdett rajtuk: "Hogy lehettek ennyire ostobák? Sétálni
viszitek talán azt a szamarat? Minek tartjátok, ha nem is dolgozik,
hasznot se hajt nektek, és még arra se jó, hogy vigye valamelyikőtöket?"
Az apa egy marék szalmát adott a szamár szájába, másik kezét fia vállára
tette, és így szólt: "Bárhogyan teszünk is, mindig akad valaki, akinek
nem tetszik a dolog. Azt hiszem, legjobb lesz, ha eztán csakis a magunk
feje után megyünk."
Kommentáld!