Lelkes amatőrként, izgatottan láttam neki, hogy az új otthonunkat körülölelő nagy udvaron kertészkedjem. Ritkán esett, és majdnem öt éven át küzdöttem azzal, hogy zöldségeket és virágokat neveljek forró, száraz éghajlatunkon. Gyakran úgy éreztem, szélmalomharcot vívok; amit a perzselő hőség nem szárított ki, azt a kóborló jószágok legelték le. Végül arra kényszerültem, hogy feladjam álmomat a buja kertről, és bent a házban meg a verandán neveltem cserepes növényeket.
Egyszer reménytelen vágyakozással néztem ki a konyhaablakon a kert barna füvére. Legnagyobb meglepetésemre, egy magányos, ragyogó piros virágot vettem észre a kert közepén egy levél nélküli hajtáson. Hibiszkuszcserje - melyet már régóta nem locsoltam, gondolván, teljesen kipusztult - valahogy kihajtott, és hozott egy szál virágot. Milyen gyönyörűséges és reményt keltő látvány! Milyen nagyszerű jelképe a reménynek!
Azóta sokszor gondoltam a hibiszkuszhajtásra, és hasonlítottam olyan élethelyzetekhez, amikor már arra hajlunk, hogy feladjuk: tönkrement házasság, lázadó gyermek, érvényesülési lehetőségek nélküli munka. Mégis, Isten igéje bizonyosságot ad, hogy még a reménytelen körülmények között is reménykedhetünk, hogy egy nap majd a helyzetünk újra virágzó lesz.
Imádság: Istenünk, segíts, hogy beléd vetett bizalmunk és reményünk Jézus Krisztusban folyamatos legyen. Ámen.
Amikor elveszítjük a reményt, Isten vár, hogy bátorítson.
Arlene Henry (Nyugat-Indiai Szigetek)
A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által. (Róm 5,5)
Kommentáld!