„Az asszony így szólt a férjéhez: Nézd csak, én tudom, hogy Isten szent embere az, aki mindig betér hozzánk. Építsünk neki egy kis felső szobát, tegyünk bele neki ágyat, asztalt, széket és mécsest, hogy ott szálljon meg, amikor hozzánk jön!”

2Kir.4.

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) – szól Jézus tanítványaihoz a Hegyi beszéd végén. Arra hívja fel a figyelmet, hogy az általa elérhető kegyelem: a bűnbocsánat és az üdvösség, csak akkor nyerhető el, ha megnyitjuk őelőtte a szívünket, és mindenben Isten akaratát cselekedjük.

A mai alapigénkben egy olyan asszony történetét ismerhetjük meg, aki Isten akaratát cselekszi, és ezért áldottá válik az élete. Ritkán fordul elő az Ószövetségben, amely alapvetően férfiközpontú kultúrában íródott, hogy egy nőt állítson példaképként. Most mégis ez történik. Igaz, úgy jelenik meg előttünk, mint egy gondoskodó háziasszony és féltőn szerető édesanya. Erre a példaképre ma különösen nagy szükség van, amikor mind az ideális háziasszony és feleség mintája, mind a gondoskodó édesanya mintája megkopott társa­dal­munkban. Nézzük meg most közösen, hogy milyen példát állít elénk ma, az édesanyák vasárnapján, a sunémi asszony.

Azzal kezdődik az elbeszélés, hogy rendszeresen vendégül látja Elizeus prófétát, amikor a városban jár. Az egyszerűnek látszó leírás csodálatos mélységeit tárja fel az engedelmes és szolgáló hitnek.

Azzal ugyanis, hogy befogadja Elizeus prófétát, aki Isten kijelentését hirdeti a népnek, bizony­ságot tesz Istenbe vetett hitéről. Kimondatlanul is jelzi, hogy az ő otthonában, az ő életében helye van Isten Igéjének. És nem csak alkalmi vendéglátásról van szó! Mert ahogyan hallhattuk, külön berendezett szobát is készíttetett, ahol folyamatosan, hosszabb ideig ellakhat a próféta.

Nem csak a pihenésre alkalmas ágyat, és a biztonságot nyújtó fedélt biztosította Isten küldöttének, hanem szolgált is neki étellel és itallal. Mindezzel pedig arról tesz bizonyságot, hogy nemcsak nyitott a szíve Isten felé, hanem kész az Urat szolgálni.

Olyan példát állít elénk, amelyen keresztül láthatóvá válik, mit jelent az, amikor a bűnös emberben felébred a vágy, hogy rendezze kapcsolatát Istennel. Amikor örömmel vállal áldozatot az Úr ügyéért. Amikor élővé válik benne az Ige: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből.” (Mk 12,30) Ezért az őszinte szándékáért, beteljesült rajta Isten ígérete, és áldásában részesí­tette az otthonát és a családját is.

Bennünk is ég a vágy, hogy rendezzük kapcsolatunkat Istennel, hogy áldást nyerjünk az életünkre. Ehhez az Úr akaratát kell végeznünk, amelyet Jézus tár fel előttünk a legmélyebben. Ő mutatja meg Szentlelkével számunkra, hogy mikor mit kell tennünk. Hogyan és mi módon tudjuk megcselekedni azt az akaratot, amellyel elnyerhetjük Isten áldását. Mindehhez persze elengedhetetlen az őszinte és nyitott szív, valamint a tiszta szándék, mint ahogyan a sunémi asszonynál látjuk.

Ez az asszony nemcsak Istennel rendezte a kapcsolatát, hanem embertársaival is. Azzal ugyanis, hogy lakó­helyet készített Elizeusnak, a népe számára is elérhetővé tette Isten Igéjét. Bárki, aki szeretett volna találkozni a prófétával, megtehette. S mivel így hosszabb ideig is lehetőség volt vele találkozni, így alkalom nyílt a hitben való megerősödésre.

Az embertársai iránt érzett szeretet és felelősség fogalmazódik meg ennek az asszonynak a cselekedetében. És erre hív bennünket is az Ige. Tegyük otthonunkat az imádság és a szeretet házává, ahova bárki betérhet egy jó szóra, egy szeretetteljes bátorításra! Ahol rajtunk keresztül tapasztalhatja meg a vendég, hogy mekkora Isten kegyelme és szeretete! Ahol találkozhatnak Isten Igéjével!

Mindezekkel pedig láthatóvá válik a lényeg, amire Jézus maga mutat rá a nagy parancsolatban: „szeresd felebará­to­dat…”(Mk 12,31)!

Istennel való kapcsolatunk rendezése mellett, a felebarátunkkal való kapcsolatunk rendezésére is példát mutat ez a sunémi asszony. De ugyanúgy példát mutat arra, hogy az Istenbe vetett hite alapján képes szeretni, azaz elfogadni önmagát. Azt az életkörülményt és helyzetet, amely neki osztályrészül adatott.

Amikor Elizeus megkérdezi tőle: „Mit tehetnék érted? Nincs-e valamilyen ügyed, amelyről beszélhetnék a királlyal, vagy a hadseregparancsnokkal?”, akkor csak annyit mond az asszony: „Én a saját népem körében lakom.” (13) A Károli féle régebbi fordítás egy kicsit másképpen fordítja: „Én az én nemzettségem között békességgel lakom.”

Bármit kérhetne a királytól, vagy a hadseregparancsnoktól a prófétán keresztül, mégsem teszi. őneki békessége van már Istennel, embertársaival, és így önmagával is! Ugyan ez a lelki béke fogalmazódik meg akkor is, amikor Elizeus egy fiúgyermek születésének ígéretét fogalmazza meg. Erre pedig úgy válaszol: „Ugyan, uram, Isten embere, ne ámítsd szolgálódat!” (16) Válaszában arra mutat rá, hogy bár a legtit­kosabb vágyát fogalmazta meg a próféta, de ő már megbékélt sorsával. Számára ez az ígéret ámításnak, őrültségnek hangzik. És az ő békességéhez az is hozzátartozik, hogy neki idős, a próféta szavaival: „öreg” férje volt. Valószínűsíthető, hogy miatta nem lehetett már gyermeke, hiszen arról nem szól az Ige, hogy meddő lett volna az asszony. A hitetlenkedő válaszában tehát benne van az is, hogy ő már elfogadta öreg férje mellett a sorsát. Neki így is örömteli az élete.

Az asszony példamutató magatartása itt nem ér véget. Arról olvashatunk ez után, hogy egy év múlva megszületett a fiúgyer­meke, ahogyan Elizeus előre megmondta. Teljesült a lelke mélyén szunnyadó vágya. Innentől kezdve olyan édesanyaként jelenik meg elôttünk, aki az Istentôl kapott ajándékként fogadja fiúgyermekét, és élő, cselekvő hittel éli meg anyaságát. Minden erre mutat, mert amikor az emberi gondatlanság miatt az aratók között komoly napszúrást kap a fia, és meghal, Elizeus ágyára fektette le. Mintha az Úr oltárára, Isten tenyerére helyezné a fiát. Nem vár orvosra, emberi segítségre, hanem rögtön elindul, szamárháton vágtatva, „Isten szent emberéhez” (9).

S amikor Elizeus a szolgáját akarja elküldeni maga helyett, az asszony nem nyugszik bele, nem ereszti el a lábát addig, amíg a próféta személyesen nem megy a fiához. A kitartó és rendíthetetlen hit tanúi lehetünk ekkor.

Eszünkbe juthat Jairus leányának feltámasztása. Amikor Jézus­hoz sietve érkezett a zsinagógai elöljáró, és kérte: „…jöjj, tedd rá a kezedet, és élni fog” (Mt 9,18). Jézus pedig látva a férfi hitét, szó nélkül elment, és feltámasztotta szeretett gyermekét.

Isten látta a sunémi asszony hitét és odaadó kitartását. Látta azt, hogy ez az asszony egyedül Tőle várja a segítséget. S ezért ismét megajándékozta őt a fiúgyermekkel, és feltámasz­totta halálából.

Sokszor vagyunk mi is úgy az életben, hogy gondatlanságaink miatt elveszítjük a számunkra fontos dolgokat. Hibázunk, mert nem figyelünk eléggé, amikor kellene, amikor szükség lenne rá. És nem csak kedves tárgyakról, lehetőségekről van szó, hanem bizony, ahogyan a történetben is láthattuk, emberéletről is.

Egy pillanat alatt megtörténik a baj, és akkor úgy érezzük, hogy véget ért minden.

A sunémi asszony példája megmutatja számunkra, hogy a legnagyobb tragédia idején is egyedüli reményünk csak az Úrban van, mert Ő megáldja a Benne hívőket! Megerősíti küzdelmeiben, elhalmozza szeretetével, békességével, és részesíti az örök élet ajándékában Jézus Krisztus érdeméért!

Az édesanyák vasárnapján, egy asszony és édesanya példáján keresztül hallhattuk az Úr üzenetét. Megláthattuk azt, hogy ha szívünket megnyitjuk Isten Igéje előtt, és életünk minden pillanatában az Úr akaratát követjük. Ha vágyunk arra, hogy békességünk legyen Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal, akkor a Megváltó Krisztus érdeméért részesülünk az Atya Isten áldásában. És bármilyen tragédia is érne bennünket az életünk során, ha az Úr nevében hittel kérjük, megajándékoz kegyelmével, hogy örömünk teljes legyen (Jn 16,23-24).

Az Úr Jézusra figyeljünk, aki így tanít: „…keressétek először Isten országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek” (Mt 6,33). Ámen.