Mint egy nagy tál fenekén a víz, pihen Szent Anna tava, égbe nyúló hegyek alján. Körös-körül fenyvesek koszorúzta hegyek. Járjatok be minden földet s szebb képet ennél nem találtok. Ugyan, ki gondolná, hogy ennek a gyönyörűséges tónak a helyén egykor, réges-régen, szörnyű magas hegy volt, s hogy tetején büszke vár, amely kevélyen nézett le a csíki meg a háromszéki falukra. De nem egymaga kevélykedett e vár Csík és Háromszék felett: átellenben, egy órányira, a ként lehel?, fojtós szagú Büdös barlang felett is vár állott. Jaj, de rég lehetett! Nyoma sincs most e várnak.

No, de az emléke, szomorú emléke megmaradt mind a kettőnek. Két testvér lakott a két várban, mind a kett? kevély, gőgös, szertelen. Szívükben nem lakozott szeretet senki iránt. A föld népét sanyargatták, fosztogatták s egymást sem szerették. Mindig vetélkedtek, dicsekedtek: kinek van többje. Mind a két vár pincéjében kádakban, élére verve állt a tenger arany-ezüst.

Egyszer aztán, honnét, honnét nem, messze földről egy nagy úr jött látogatóba a büdösi vár urához. Hatlovas hintó jött. Na, ilyen hintót, ilyen hat lovat még nem látott. Színarany volt annak a hintónak a kereke, tengelye, rúdja; arannyal ezüsttel gyémánttal volt kiverve a lovak szerszáma s haj! a lovak tüzesebbek voltak a sárkánynál.

Hiszen nem is volt nyugodalma a büdösi vár urának, amint meglátta ezt a hintót, ezt a lovat. Mindjárt rászegődött a vendégre, nem hagyta békében: adja neki a hat lovat hintóstól, szerszámostól:

- Adok érte hat kád aranyat.

- Nem eladó - mondta a vendég.

- Ráadásul a torjai uradalmat.

- Nem eladó!

- Megállj - gondolta magában -, azért mégis az enyém lesz.

Nagy vendégséget csapott, folyt a bór, akár az Olt vize s mikor a vendég virágos kedvre derült, a büdösi vár ura elővette a kockajátékot. Arra számított, hogy majd a kockán elnyeri a lovakat hintóstól, szerszámostól. Hát jól számított, mert vele járt a szerencse. Elnyerte a vendégnek mind a pénzét s tetejébe a hat szép lovat mindenestől. Ahogy aztán elbúcsúzott a vendég, első dolga volt, hogy meglátogassa testvérét. Csak úgy repesett a szíve az örömtől, amikor eléállott a hatlovas hintó. Hej, de megirigyli majd ezt a testvére! Lehet aranya, ezüstje több, mint őneki, de ilyen hatlovas hintaja nincsen.

A testvére éppen ott ült a vár pitvarában, mikor bevágtatott a hatlovas hintón. Szeme-szája elállt a csudálkozástól.

- No, öcsém, van-e ilyen hat lovad? - kiáltott diadalmasan.

- Ilyen nincs - mondta az öcs -, de lesz különb.

- De már azt szeretném látni!

- Hát még huszonnégy óra sem telik belé, meglátod!

Nagyot kacagott a büdösi vár ura.

- Ennél különb! Én meg azt mondom, legyen tied a váram s minden uradalmam, ha ennél különb hat lóval jössz hozzá.

- Nem is hattal, tizenkettővel!

A büdösi vár ura fel sem ment az öccséhez, csak meg akarta mutatni a lovait, hadd lepje el a sárga epe az öccsét - megfordult s hazavágtatott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. Egész nap tűnődött, hiába törte a fejét, nem tudta elgondolni, hogy hol találna nagy hirtelen olyan hat lovat, nem olyat, különbet s nem is hatot, tizenkettőt. Keservesen megbánta a hirtelenkedését. Hanem egyszerre csak mi jutott eszébe? Az jutott eszébe, hogy várába hozatja a vidék legszebb tizenkét leányát, azokat hintóba fogatja, s úgy megy a bátyjához. Összeparancsolta a jobbágyait s küldte őket mindenfelé, ki hol a legszebb leányt tudja, hozza ide.

Egy fél nap sem telt belé, jöttek a jobbágyok s velök a leányok; voltak százan is, egyik szebb a másiknál, de a legszebb köztök egy Anna nevű volt. Ezt választotta először a vár ura. Aztán még tizenegyet melléje. S mikor ott állottak külön, szép sorjában, a szín alól előhúzatta aranyas hintaját s elébe fogatta a tizenkét leányt. Szegény leányok! Reszketve állottak a hintó el?tt. Szemükb?l szakadt a könny mint a zápores?, feltekintettek az égre, onnét sóhajtottak segedelmet. Aztán az úr felugrott a bakra, kieresztette a bakos ostorát, nagyot rittyentett, hogy csakúgy zengett, zúgott belé az erd?.

- Gyí el?re, gyí!

A leányok támolyogva léptek el?re, de meg sem tudták mozdítani a nehéz hintót. Hej, szörnyű haragra gerjedt a hatalmas úr! Elévágott a rézcsapós ostorral, éppen Annára, aki legelöl állott. Patyolat fehér húsából kiserkedt a vér s jajszava felhatott a magas egekig.

- Gyí, Anna, gyí! - ordított az úr s másodszor is rávágott.

- Verjen meg az Egek Ura! - jajdult fel Anna. - Süllyedj a föld alá, ártatlanok megöl? gyilkosa!

S ím, abban a pillanatban elfeketedett az ég, villámlott, dörgött, ég-föld megindult, recsegtek-ropogtam a fák, a vár tornya ingadozni kezdett, aztán hirtelen összeomlott, utána az egész vár s a föld süllyedt mind alább-alább, mígnem egyszerre víz alá borult. És halljatok csudát, mikor lecsendesült az ég haragja, a vár helyén egy gyönyörűséges tó pihent s a tóban tizenkét hattyú úszkált.

Távol tőlük egy sárkány vergődött a tó forgatagában, erőlködött, hogy megfogja a tizenkét hattyút, de nem tudott kikerülni a forgatagból. A tizenkét hattyú meg csak úszott, úszott szép csöndesen, kiszállottak a tó partjára, ottan megrázkódtak s leánnyá váltak ismét. Siettek haza mind a falujokba, csak Anna maradt ott. Kápolnát építtetett a tó partján s ebben a kápolnában töltötte az életét csendes imádkozással.

És jöttek, zarándokoltak a népek mindenfelöl a kis kápolnához, együtt imádkoztak a szentéletű leánnyal, kit még életében szentnek nevezének, halála után pedig róla nevezték el a tavat Szent Anna tavának.