Két testvér a rizsföldjén dolgozgatott. Földjeik egy domb közepén, másokénál feljebb terültek el. Nyáron, a nagy forróság idején a két testvér egész nap mást sem tett, csak vizet hordott a földjére, este pedig lefeküdtek aludni. Egyik éjszaka, amikor éppen aludtak, valaki lyukat fúrt a testvérek földjét körülvevő öntözőcsatornába, és lefolyatta a vizet a saját rizsföldjére. Másnap a két testvér észrevette ugyan, hogy mi történt, de nem szóltak egy szót sem.

Újra megtöltötték az árkokat, de a rákövetkező este valaki megint leengedte belőlük a vizet. A testvérek azonban ismét csak hallgattak. Mivel keresztények voltak, úgy érezték, hogy csendben tűrniük kell. Ez hét egymást követő napon megismétlődött. Némelyek már azt javasolták, hogy őrködjenek éjszakánként, hogy elkaphassák és megverhessék a kártevőt. De ők erre semmit sem válaszoltak: Keresztények voltak, hogyan tehetnének ilyesmit?

Azt gondolhatnánk, hogy az a keresztény, aki hagyja, hogy nap mint nap így bánjanak vele és sohasem emel szót magáért, biztosan tele van örömmel. De ők furcsa módon egyáltalán nem voltak boldogok, sőt a boldogtalanság annyira úrrá lett rajtuk, hogy feltárták helyzetüket egy tapasztaltabb testvér előtt.

Miután elmondták az esetet, megkérdezték: „Hogy lehet az, hogy egy teljes héten át szenvedjük el ezt a rosszat, és még mindig boldogtalanok vagyunk?”

A tapasztaltabb testvér így válaszolt: „Azért vagytok boldogtalanok, mert nem vittétek végig a dolgot. Először az ő földjét kellene megöntöznötök, és csak azután a tiéteket. Menjetek vissza, próbáljátok ki és figyeljétek meg, vajon nyugalmat talál-e a szívetek.”

A két testvér beleegyezett, hogy kipróbálják a jó tanácsot és elmentek. Másnap reggel már a szokásosnál korábban talpon voltak. Első dolguk az volt, hogy megöntözték annak a gazdának a földjét, aki olyan buzgalommal lopta tőlük a vizet. És különös dolog történt – minél többet dolgoztak rosszakarójuk földjén, annál boldogabbnak érezték magukat. Mire befejezték az öntözést saját földjeiken is, szívük teljes nyugalomra talált. Amikor ezt kétszer háromszor megismételték, odament hozzájuk az az ember aki előzőleg lecsapolta a vízet, bocsánatot kért, és ezt mondta: „Ha ez a kereszténység, akkor többet is szeretnék hallani róla.”

Ez a történet azt bizonyítja, hogy a helyes-helytelen mérlegelése esetében a tűrés a helyes megoldás. Mi mást várhatnánk el valakitől? Az a két testvér egész nap az öntözéssel fáradozott, mégpedig rekkenő hőségben. Nem voltak tanult emberek, egyszerű földművesek voltak. Helyesen és jól cselekedtek. Mi mást lehetett volna még elvárni tőlük? Végül azonban a szeretet útját választották. Mindig ezt az utat kell választanunk. A ”helyes vagy helytelen” útja egy másik út. Az emberek szerint elegendő, ha valami helyes, de Isten nem éri be a tetteinknél kevesebbel. Mindent úgy kell végeznünk, hogy a szívünk megteljen békességgel és örömmel. Ez a különbség a két út között. Nekünk úgy tűnik, elegendő a helyes vagy helytelen kérdésének vizsgálata, de Isten nem elégszik meg a helyes cselekedetekkel. Ő azt kívánja tőlünk, hogy az isteni szeretet követelményeit is kielégítsük.

Minden azon múlik, hogy a szeretet útján járunk, vagy a helyes-helytelen útját választjuk. Isten Igéje alapján fel kell ismernünk, hogy sötétben járunk, ha kizárólag a „helyes vagy helytelen” kérdését vizsgálgatjuk, ha csak a saját természeti életünk szerint élünk és cselekszünk.

(Watchman Nee)