2012.04.07. | 15:35 A Teremtő megmutatta a szeretetét – Interjú Erdő Péter bíborossal

Erdő Péter szerint az Isten húsvétkor feltárta előttünk, hogy bölcsebb és erősebb az embernél. Jézus Krisztus ugyanis feltámadt

„Úgy gondolom, és azt látom, hogy a lélektani erőink bizony eléggé megrendültek” – mondta a lapunknak adott interjúban Erdő Péter bíboros, aki szerint a húsvét mindig alkalom arra, hogy szembesüljünk saját hitünkkel. Beszélt arról is, hogy az ügyészség egy új keletű bírósági határozatra hivatkozott, amikor nemrég közölte: lezárult Mindszenty József jogi és erkölcsi rehabilitációja.

– Krisztus sorsában a Teremtő elmondta nekünk mindazt, amit közölni akart önmagáról és az emberről – fogalmazott korábban. Miként lehet összefoglalni a húsvét üzenetét?
– Először is, Isten valóságos személy, akinek tervei vannak az emberiséggel, illetve az egyes emberrel. Ezenfelül annyira szeret bennünket, hogy egy emberi életben fejezte ki számunkra mindazt, amit tudatni szándékozott. Azért, hogy megértsük. Jézus Krisztusban, amikor betegeket gyógyított, a szegények felé fordult vagy tanította az örömhírt, megmutatta Isten a szeretetét. S különösen akkor, amikor szelíden vállalta a szenvedést és a halált is. Jézus jelképes környezetbe állította saját áldozatát prófétai cselekvések során, amelyekből a tanítványok felismerhették: valóban ő a megígért Messiás, Isten szenvedő szolgája, aki sokakért adja életét. De ami a legfontosabb, nem ez volt az utolsó szó. A Teremtő feltárta előttünk, hogy mérhetetlenül bölcsebb és erősebb az embernél. Jézus ugyanis feltámadt. Isten alázatosan, ám egy sokkal nagyszerűbb logika mentén „oldotta meg a kérdést”, mint ahogy azt el tudnánk képzelni. Ez a fajta isteni szeretet, amely valamennyiünket az örök életbe hív, s amely kinyilatkoztatást nyert mintegy kétezer évvel ezelőtt, a keresztény hitnek az alapja.

– Miként válaszolhatunk erre?
– Húsvét mindig alkalom szembesülni a saját hitünkkel. Valóban mindezek reményében élünk? Nem véletlen tehát, hogy a feltámadási szertartásban az egyház ősi idők óta az Ószövetség fontos szakaszait olvastatja. A teremtés, a vízözön, Ábrahám áldozata, a választott nép Egyiptomból való kivonulása s természetesen Krisztus szenvedése és feltámadása történetét. Ezek mind részei az üdvtörténetnek. Mindez a hit összefoglalása, amit nekünk újra és újra át kell gondolnunk, éreznünk azért, hogy a saját életünket is szembesítsük vele. Akkor ugyanis rögtön kiderül, amit szörnyen nehéznek éreztünk, nem is olyan fontos, amit kilátástalannak láttunk, nem is olyan sötét. Viszont a gyengeség, amelyet oly gyakran tapasztalunk magunkban, reális. Csakhogy ott van mögötte Isten szeretete és ereje. Vele együtt nagyon sok minden megtörténhet velünk. Hozzá kell kapcsolódnunk.

– Úgy tűnik, a nyugati társadalom egyre többre hajlandó, csak hogy a szenvedést elkerülje. Mit mond erre Krisztus példája?
– Az ember mindig érzékeny volt a szenvedésre, de napjainkban ez azért jelent különös problémát, mert sokan úgy érzik, a legfontosabb a pillanatnyi jó közérzet. Márpedig ezzel a fizikai szenvedés a lehető legélesebben szemben áll. Ez azonban hihetetlenül leszűkített emberképet jelent, hiszen éppen méltóságunknál, tudatunknál, illetve szabadságunknál fogva nem elegendő, hogy fizikailag jól érezzük magunkat. Fontosabb, hogy lássuk életünk értelmét. Ehhez bizonyos értékek elismerésére van szükség, továbbá rá kell jönnünk arra, hogy a fizikai szenvedésnek is lehet értelme. Kapcsolódhatunk ugyanis a Megváltó szenvedéséhez. A mások érdekében vállalt nehézségek, fáradozások, akár nélkülözések, lemondások csak erősíthetik bennünk, hogy igenis van fontosabb, mint a pillanatnyi megfelelő közérzet. Isten tud olyan örömet adni a szívünkbe, amely a fizikai jólétnél sokkal nagyszerűbb. És bizony ennek fényében a helyükre kerülhetnek a dolgaink.

– A szenvedésen való botránkozáson túl a bizonytalanság, a jövőbe vetett hit hiánya is érzékelhető a mai világban. Elképzelhető, hogy ez a folyamat végül odavezet, hogy egyre többen keresik Istent?
– Önmagában nem, ez vihet a kétségbeesésbe is. Egy azonban biztos: Isten létének felismerése, az evangélium befogadása segít kiemelkedni ebből a lelkiállapotból. Abból is, hogy mindent olyan kilátástalannak vélünk magunk körül. Az, aki képes a jövőért áldozatot vállalni, a maga életét sem úgy látja, mint a legrosszabb, ami történhetne vele, az volna, hogy holnap kevesebb lesz a pénze. Sokszor kerülhet olyan helyzetbe a társadalom vagy akár az egyén, hogy nincs öröklött vagyona, úgymond termelőeszköze, amelyben földi értelemben bizakodhatna. De van alkotókészsége, és lehet benne elszántság, szorgalom, illetve olyan képesség, amilyen a régi nemzedékekben lehetett, akik üres zsebbel mentek ki Amerikába dolgozni. A nehéz munkát elvégezték, takarékoskodtak, és volt erkölcsi tartásuk. Ehhez kell a bizalom a létben, kell jövőkép. Viszont ez nem csak az anyagi körülményeink lehetséges alakulásán múlik.

– Lát esélyt a magyar társadalomban ennek az előretekintésnek a kialakulására?
– Úgy gondolom, és azt látom, hogy lélektani erőink bizony eléggé megrendültek. De vannak ma is, hogy úgy mondjam, szilárd emberek. Olyanok is, akik idős koruk, szűk anyagi lehetőségeik dacára önkéntes munkát végeznek a környezetükben. Látogatásaim során magam is tapasztaltam, hogy ettől megelevenedik a közösség, a plébánia élete. Ha rájövünk arra, hogy összetartozunk, akkor tudunk a másik ember javára tenni.

– A húsvéti öröm továbbadása keresztény kötelesség. Az elmúlt időszakban a fővárosban több evangelizációs programra is sor került. Milyenek a tapasztalatai?
– A mostani missziós programok közül az első, bűnbánati alkalom váratlanul nagy hatású volt, megtelt a Szent István-bazilika, rengetegen járultak a szentgyónáshoz. Ezek alapvetően a misszióra való felkészülés állomásai, ugyanis az örömhír hirdetése előtt a hívő embernek el kell mélyítenie a hitét, készülnie kell a feladatra. A hajdani lelkipásztorok azt mondták, befogadó közösségnek kell lennünk. Ma már meghívó közösségekre van szükség.

– Mi lesz a folytatás?
– A főegyházmegyében úgynevezett pasztorális program készül, illetve olyan munkafolyamat is indul hamarosan, amely a családokat hivatott megerősíteni a hit továbbadásában. Ehhez azonban rengeteg munkatársra van szükség. Dolgozunk.

– Az elmúlt napok nagy híre volt Mindszenty József rehabilitálása. Miért csak a rendszerváltozás után több mint két évtizeddel került sor erre?
– Már 1989-ben kérte a katolikus egyház Mindszenty bíboros perének felülvizsgálatát, illetve rehabilitálását. Meg is indult a folyamat, azonban 1990-ben megállt. Megszületett ugyanis a törvény, amely az 1945 és 1963 közötti politikai ítéleteket semmisnek minősítette, mondván, koncepciós perekben, szabálytalan eljárással hozták őket. Tehát úgynevezett kollektív tisztázásról beszélhetünk. Ugyanakkor az egyéni rehabilitálási eljárás lezáratlan maradt, határozat nem született. Az elmúlt esztendőkben történészek, kutatók egyre gyakrabban hívták fel a figyelmet erre a hiányosságra. Ezért megkerestük az ügyészséget, vizsgálja meg, lehet-e még tenni valamit. Eltelt egy év, és nemrég választ kaptunk. Ebben egy új keletű bírósági határozatra hivatkoztak, amely immár az egyéni rehabilitációt is megnyugtató módon lezárja, szó szerint kimondva Mindszenty Józsefről, hogy politikai, erkölcsi és jogi rehabilitációja megtörtént. Fontos elmondani azt is, életének és tanúságtételének lényegét az egyház a hitében látja. Tehát nem elsősorban politikai személyiség, hanem vallásos, hívő ember, emellett pap és püspök volt ő, aki a hite alapján próbálta megtenni, amit a kötelességének érzett.

– Hatással lehet ez a fejlemény a boldoggá avatási folyamatra?
– Nem hiszem, hogy közvetlen összefüggés lehet a kettő között. Az eljárásban, amely több mint tíz éve a római szakaszban tart, két alapvető döntésre van szükség. Az első a hősies erényekről szól. Ha ezt kimondják, akkor kivizsgálják, történtek-e csodák a közbenjárására. A szó szoros értelmében ugyanis Mindszenty nem volt vértanú. A csodákat pedig nem lehet naptárhoz kötni, ezért imádkozni kell.

– Húsvétot megelőzte nagycsütörtök, a papi fogadalmak megújítása.
– A papság megalapításáról emlékeztünk meg. Krisztus az utolsó vacsorán tanítványainak megparancsolta: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Visszatérve a korábban mondottakhoz, az elkötelezettségtől való félelem mind a lelkipásztori, mind a házas hivatás vállalásának akadálya lehet. De ha csak a pillanat számít, az ember folyton félelemben él. Attól, hogy holnap már nem fogja jól érezni magát. Pedig az elkötelezettségből is nagy örömök származhatnak.

Kacsoh Dáni
magyarhirlap.hu