Uram, a te szemeid a hitre néznek... 

(Jeremiás 5, 3)

A hit pontosan ellentéte az ember saját cselekedeteinek és törekvéseinek. Az, aki az Úrban hisz, nem önmagára támaszkodik többé. Ővele számol és őtőle vár mindent. Természettől fogva nekünk nagy az önbizalmunk. Hiszünk önmagunkban, erőinkben, képességeinkben, „jobbik énünkben". A világ fiai nem tudnak semmit az Isten hatalmába vagy irgalmasságába és kegyelmébe vetett bizalomról. Gőgös és dacos értelmük előtt ez valámi lenézendő, megvetendő dolog. Lehet, hogy gyermekek, gyönge asszonyok vagy öreg emberek tehetetlenségük tudatában felfelé néznek és összekulcsolják kezeiket, erős férfiak azonban maguk törnek utat az életen keresztül. Nincs szükségük Istenre s még kevésbé Megváltóra. Isten azonban, ahogy a zsoltáríró mondja (147, 10): „nem gyönyörködik a férfiú lábszáraiban", azaz az ember önhitt magatartásában. Szemei a hitre néznek és mindazokra, akik „az ő kegyelmében bíznak" (Zsolt 33, 18).

A Biblia nagy alakjai, ahogy a Zsidókhoz írt levél is elmondja (11. fej.) - mind a hit emberei. Már az emberiség történetének hajnalán két testvért látunk, Kaint és Ábelt, akik közül az egyik a hit embre, a másik a hitetlenség képviselője, minden kegyes látszat és külsőséges istentisztelet ellenére is. Kain teljesen önmagára támaszkodik. Tele van becsvággyal, irigységgel, gyűlölettel és féltékenységgel Ábel iránt. Ezért van az, hogy képtelen a hitre (Jn 5, 44). Tipikusan földhöztapadt ember, aki felfelé teljesen érzéketlen. Az igaz ember azonban hitből él (Hab 2, 4) és nem saját cselekedeteiből. Ebben az Igében Habakuk világosan és tömören azt fejezi ki, hogy Isten kizárólag azt nézi, él-e hit az ember szívében vagy sem. Így a megtérésnél is a hit a döntő. Az Isten kegyelmébe vetett hit nélkül a megtérés az embernek csupán valami önerejéből tett lépése. Csak arra néz, amit az emberek látnak. Csak a bűn látható és durva kinövéseit akarja eltávolítani.

Egyedül a hit által megragadott kegyelem hozhat létre olyan helyzetet, amikor az önzés bilincsei lehullanak rólunk. Isten emberei már az Ótestamentumban is nemcsak megtérésre hívták az embereket, hanem a kegyelem Istenéhez, a megváltó Istenhez való odafordulásra (2 Móz 34,6-7; 5 Móz 4, 30; Jóel 2, 12).

Az Újtestamentum szerint pedig minden a Jézus Krisztusba vetett hiten fordul meg, akiben Isten felkínálja nekünk kegyelmét, irgalmát.