Budapest – Orgonaág nélküli anyák napi interjú a mai keresztény édesanyák valóságáról és nehézségeiről, a hit megterhelő és megtartó erejéről, a szükségszerű áldozatvállalásról és az elkerülhető áldozatszerepről. Csáky-Pallavicini Zsófia családterapeuta-gyermekpszichológussal beszélgettünk.

– Szűkebb-tágabb környezetükben, de még a reklámokon és különböző médiafelületeken, internetes fórumokon keresztül is nyomaszthatja az édesanyákat sok egymásnak ellentmondó információ, illetve módszer, hogy mitől, hogyan lesznek jó szülők. Milyen hatása lehet mindennek?

– A gyermekekkel foglalkozó pszichológusok számára örök egyensúlyozást, finom megkülönböztetést igénylő téma, ahogy egymásnak feszül két elv: az egyik, hogy „a babád is akkor lesz boldog, ha Te az vagy, akárhogy döntesz is a vele kapcsolatos kérdésekben”, a másik pedig „az élet első, érzékeny időszakában kiemelten fontos a minden igényt kielégítő anyai gondoskodás.” Alapvetően mindkettő igaz.

Mindkettő alátámasztható nagyívű vizsgálatok eredményeivel. És mégis: hogy az adott édesanya és az adott kisbaba együttesének együttműködése mindkettejük számára élhető és boldogító lesz-e, azt csakis az ő egyedi helyzetüket megértve, megélve vizsgálható. Igen, egy lélekben szenvedő édesanya valóban megterhelheti a saját gyermekét; jobb, boldogabb dolog egy boldog édesanya kisbabájának lenni.

És igen, visszafordíthatatlan károkat okoz a bontakozó személyiségben, ha nem kapja meg a korai időszakban a megfelelő anyai figyelmet, jelenlétet. Az adott anyuka pedig aszerint fogja tudni a kétféle szélsőség közti egyensúlyt megtalálni, hogy mennyire képes a saját és a kisbabája állapotára, szükségleteire reflektálni, ráhangolódni. Ez adja meg neki a rugalmasságot és a biztonságot, amivel a jó kompromisszumok megtalálhatók – a becsúszott rosszak pedig kibírhatók lesznek.

– Gyakran úgy tűnik, hogy a gyermek összes hibáját, rossz természetét rá lehet fogni az édesanyákra, ahogyan a már említett felületek is teszik. Valóban mindenről az anyák tehetnek? Hol van az édesapák felelőssége?

– Igaz, hogy rengeteg múlik a korai anya-gyerek kapcsolaton. Amióta egyre többet tudunk ennek természetéről, annál jobban látjuk, mennyi minden. De arról is egyre többet tudunk, hogy van a gyereknek egy hozott csomagja: temperamentuma, idegrendszeri jellegzetességei, érzékenységei, erősségei és gyengéi.

Az anya és a gyermek összehangolódását segítik a hormonok, az anyai lélek fellazultsága az első hónapokban, sőt években, de az együtt töltött idő is. Az apák felelőssége abban van, hogy egy másik pillért adjanak a gyermek személyiségfejlődéséhez.

Sokat tudunk arról is, mennyivel stabilabbak, kiegyensúlyozottabbak, lelki értelemben strapabíróbbak tudnak lenni azok a gyerekek, akiknek az anyán kívül van még egy biztos kötődési pontjuk. Ez leginkább az apa lehet – ha megfelelő mennyiségű időt tölt a gyermekével, ha jelen van számára. Csak így tud kialakulni az a sajátos apa-gyerek kapcsolat, ami kiegészítése, finomítása, vagy akár megerősítése is lehet az anya által nyújtott modellnek.

Az apák felelőssége ez: jelen lenni a testi és lelki kontaktus számára, hogy kialakulhasson velük a kapcsolat, ami ilyen módon működik. Nem ugyanolyan kapcsolat, mint az anyával, hanem teljesen egyedi, amilyen csak egy elérhető apával lehet.

– Sok édesanyának okoz gondot, hogy ellavírozzon az egymásnak ellentmondó elvárások között, vagy igyekezzen mindegyiknek megfelelni, ettől folyamatos kudarc-élmény érheti, és benne ragadhat az áldozat szerepében.

– Manapság rémületünkben gyakran szitokszóként használjuk az áldozat kifejezést. Pedig az igazán szoros kapcsolatainkban elkerülhetetlen, hogy időnként áldozatot hozzunk a másikért. Minél sérülékenyebb, annál többet.

Az áldozat meghozása nem csak erőt vesz ki belőlünk, hanem épít is: amiért áldozatot hozok, afelé nő az elköteleződésem, erősödik a szeretetem, és nem utolsó sorban az önbecsülésemet is fokozza, ha képes vagyok valamimet feláldozni, ami pedig fontos – az időmet, a nyugalmamat, a jóleső magányomat, a felnőtt életem egy részét.

A tudatosan, szabadon vállalt áldozat elköteleződést teremt, kötődést hoz létre. Az pedig, akiért áldozatot hozok, értékesnek, szeretettnek fogja érezni magát – márpedig éppen ez az, amit a legmélyebben bele akarunk plántálni gyermekeink lelkébe. Tehát valóban: kicsi gyermekéért az édesanyák többsége egészen magától értetődően hoz rengeteg áldozatot.

Az áldozatszerep viszont valami egész másról szól: feleslegesen magamra vett, erőmön felül vállalt, a határaim fel nem ismeréséből vagy megerőszakolásából fakadó, a másik számára sem előrevivő mártíromságról. Ami gátolja a másik fejlődését, ami rémülten akar megóvni minden elviselhetetlennek gondolt fájdalomtól, ami akadálya mindkét fél szabad kibontakozásának.

– Mit tehet egy édesanya, hogyha el akarja kerülni az áldozatszerepet és az önvádaskodást? Hogyan lehet jól feloldani ezeket helyzeteket?

– Ha nem akarok ebbe beleszorulni anyaként, akkor tudnom kell magam és a párom, legfontosabb szeretteim előtt bevallani, mennyit bírok békeidőben – nemalvásból, játszóterezésből, egyedül-nemlétből. És ezt komolyan kell vennem. Tudnom kell rátalálni, elsőként a vágyaim között, azokra a dolgokra, amik feltöltenek, amik nekem jók.

Az utóbbi időben rengeteg anyukának tettem fel próbaképp a kérdést: „Mit csinálsz, ha töltődni akarsz?” Döbbenetes módon a legtöbbjüknek elsőre semmi, de tényleg semmi nem jutott eszébe. Tudnom kell észrevenni a pillanatokat, amikor a kisbabám, a nagy gyerekem boldog velem, hiszen ezek megerősítenek, hogy jó anya vagyok. E

l kell hinnem, hogy a gyermekem olyan „jól beállított szerkezet”, akinek nem egy tökéletes, minden pillanatban profin reagáló anyuka kell, hanem egy olyan, aki „elég jó”. A többit pedig fokozatosan megtanulja kibírni, megérteni, sőt: megtanulja általa elviselni és megküzdeni az élet nehéz pillanatait.

Bíznom kell magamban, hogy meg fogom tudni érezni, mikor kell kicsit több, gyorsabb, gyengédebb megnyugtatás, gondoskodás a gyermekemnek, és mikor bír ki egy adaggal több frusztrációt.

A lényeg az, hogy ne hagyjam magára olyasmivel, amivel még nem tud egyedül megküzdeni, legyen számára elérhető a vigasz, a megnyugtatás, a segítség. El kell jutnom a bizonyosságra, hogy a gyerekemmel való kapcsolatom nem elszigetelt, vagy jól, vagy rosszul megoldott helyzetek sorozata, hanem élő, folyamatosan zajló egymásra hangolódás. Az elhangolódások „színterére” vissza lehet menni, a kapott sebeket meg lehet cirógatni, az elvétett szituációkat helyre lehet tenni. A kapcsolatokat nem lehet „egyszerre” elrontani valamivel.

– Valójában mitől lesz elég jó anya valaki?

– A jelenléte minőségétől. Nem attól, hogy mindig azonnal ugrik, hanem hogy érzékenyen fel tudja mérni, milyen gyors ugrásra van szüksége épp a gyermekének. Nem attól, hogy mindig nyugodt, hanem hogy megérzi, mikor van annyira megrémülve a gyereke, hogy el kell engednie a saját dühét egy időre, hogy előbb a kicsit megnyugtassa.

Attól, ahogy rá tud hangolódni a gyermekre, és így segíteni tudja őt azon az úton, amelynek során ő is megtanul másokkal együtt érezni, már saját magát is meg tudja nyugtatni bizonyos helyzetekben, és az összeolvadás vagy elszigetelődés szélsőségeit kivédve tud kötődni egy másik emberhez.

Attól, hogy tudja, hogy az ő ráhangolódásában is vannak, lesznek mindig korlátok, hamis hangok – de tudja, hogy a kapcsolat ezt is ki fogja bírni. A legfontosabb szükségleteit mégis, így is ki fogja tudni elégíteni a rá bízott gyermeknek.

– Segíti vagy hátráltatja a sok elvárás elengedését, illetve feldolgozását, hogyha az ember történetesen keresztény édesanya?

– Az én tapasztalatom az anyukákkal és gyermekeikkel való munkából az, hogy a kereszténységünk megterhelődés és segítség forrása is lehet ebben a kérdésben. Megterhelődés, amikor nem merünk – magunknak sem, Istennek sem – beszélni a gyerekünkkel, helyzetünkkel, terheinkkel kapcsolatos rossz érzéseinkről, haragunkról, szorongásainkról, hiszen a gyermek Isten ajándéka, akiről csak a hála hangján beszélhetünk.

Megterhelődés akkor is, amikor csak egyféle modellt, egyféle utat tartunk járhatónak a nevelésében, az életünk alakításában, függetlenül az ő vagy a mi adottságainktól, alkatunktól.

Megterhelő, ha a válaszok keresését, vagy már a kérdések, kétségek megfogalmazását is akadályozzák a vélt vagy valós hitbéli elvárások.
És lehet áldás és segítség a keresztény hit. Ha hinni tudjuk, hogy nem mi egyedül neveljük, növeljük a kis palántát.

Ha hinni tudunk az Isten emberi tévedéseket kiigazítani képes kegyelmében. Ha mélyen megtapasztaljuk, és belsőleg megérlelve nem csak mások, de önmagunk felé is alkalmazni tudjuk a megbocsátást, ami nagyon nehéz. Ha az Istennel való élő kapcsolat valódi párbeszédében valódi reflexiók születhetnek a saját szülőségünkre, saját hozott sebeinkre, hiányainkra, amik mind megmozdulnak újra a gyermekünkkel való kapcsolatban.

Ha az Istennel való kapcsolat olyan tér, ahová vissza lehet vonulni, ahová el lehet hozni megmutatni az elakadásainkat, ahol vigaszt, tanácsot, erősítést kaphatunk a saját magunkkal, kapcsolatainkkal összefüggő nehézségeinkben is.

– Mi segíthet azon, aki mindezek ellenére elakadást él meg az anyaság útján?

– Elakadásokat sok minden okozhat. Aki maga is szülő, átélheti, mennyire semmi máshoz nem hasonlítható módon kavarja fel az adott korú gyermekünk mindazt, amit mi magunk éltünk át hasonló korú kisgyermekként.

Ennek egy része nem tudatos, de lesz, ami azzá válhat: ha engem például keményen fogtak, gyakran kikaptam, a határait próbálgató háromévesem mellett csodálkozva fogom figyelni saját automatikusan pofonra lendülő kezemet – és meg kell küzdenem saját követni és elvetni való mintáimmal.

Amikor elhangolódást, erős megterhelődést élünk át a gyerekünkkel való kapcsolatban, mindig jó a saját részünket megvizsgálni benne. Vajon miért irritál, bánt meg ebben a helyzetben ennyire?Mitől reagálok folyton rosszul? Miért érzem úgy, hogy elutasít, hogy nem vagyok elég, hogy provokál?

Ezek a helyzetek szólhatnak a nem megfelelő ráhangolódásról, szólhatnak a gyermek aktuális megterhelődéséről, amit így jelez, és persze arról is, hogy az adott helyzet hozta témával nekem is dolgom van még.

Ilyenkor jó lehet – akár csak egy-két beszélgetés erejéig – külső segítséget kérni: valaki másnak – szakembernek, lelkigondozónak, lelki vezetőnek – a segítségével más perspektívából is rátekinteni a helyzetre.

A gyereknevelés önmagunkkal való találkozás is egyben, a felnőtté válás speciális lépcsőfoka. Különleges esély az önreflexióra, a belső érésre.

Tudni kell élni vele.