"Krisztus nélkül az életünk, Krisztussal a halálunk hiábavaló."

A Vándor kemény arcán a fáradtság jelei mutat­koztak. Már igen hosszú ideje úton volt, és amióta elindult, a Szél mindig szembe fújt. Ez külö­nösen megnehezítette az útját, mivel a hátán egy nagy, nehéz terhel cipelt, ami vitorlavászon módjá­ra beleakadt a Szélbe, és nehézzé tette az előrehala­dást.

Aznap is igen hosszú utat tett meg, és a fáradt­ság annyira erőt vett rajta, hogy amikor az út mel­lett, nem messze megpillantotta a hatalmas, öreg tölgyfát, a fáradtságtól elcsigázott, napcserzette arc egy pillanatra fel­derült. Úgy gondolta: ez igen jó pi­henőhely lesz. Hamarosan meg is bizonyosodhatott, amikor fáradtan lerogyott a Tölgy alá.

Ekkor egy halk, szelíd, de mégis csengő hang szólalt meg fölötte:

- Jó estét idegen!

A Vándor meglepődve tapasztalta, hogy az öreg Tölgy szólalt meg. Azonnal viszonozta a köszön­tést.

- Jó estét! Hosszú útról jövök, meg szeretnék itt pihenni egy éjszakára.

- Örülök, hogy engem választottál - mondta a Tölgy. - Fáradtnak látszol, biztosan hosszú út áll mögötted. Ha jól gondolom, keresel valamit.

- Valóban... - a Vándor elmerengve nézett maga elé - ...a Várost keresem.

- Igen..., sok ember keresi a Várost... és nem találják...

- Ha tudod, hogy merre találom a Várost kap­ta föl a fejét a Vándor mondd meg kérlek, ha nem jó irányba tartok!

- Valóban nem jó felé mégy. Ebben az irányban soha nem érsz oda.

- De hát lehetetlen! Minden ember, aki a Vá­rost keresi, ebbe az irányba megy.

- Tévedsz, nem mindenki, csak a legtöbb - mondta szomorúan a Tölgy. - Sokan keresik a Vá­rost, és kevesen találják meg. Pedig könnyű lenne megtalálni.

- Én hosszú ideje úton vagyok, mégsem talál­tam meg, mert nagyon lassan haladok.

- Igen, mert egész életedben a Széllel szemben haladtál.

- Szél?! ...Azt mondtad, hogy Szél? ...Én nem hiszek a Szélben.

- Pedig létezik, és ha vele szemben mégy. soha nem éred el a Várost.

- Ha létezik a Szél, mutasd meg nekem, hogy elhiggyem!

A Szelet nem tudom megmutatni. Nem tud­juk: honnan jön, hová megy, és mégis van.

- Akkor miért gondolod, hogy létezik?

- Tudom. A Szél hozza nekünk az esőt, hogy ki ne száradjunk, a Szél szárítja fel, ha túl sok van, a Szél frissíti a lombomat a forró, fülledt, nyári éjsza­kákon, a Szél szórja szét a magvainkat, hogy sza­porodjunk.

- Nem, tiltakozott a Vándor -, nem hiszek ne­ked!

- Már hosszú ideje vándorolsz, és nem hallot­tad a levelek rezgését, a Szél zúgását? Nyisd ki a füled, és halld meg!

- Nem akarom! - erősödött a tiltakozás.

- Már hosszú ideje vándorolsz, és nem láttad a fákat meghajlani a Szélben? Nyisd hát ki a szemed, és lásd meg!

Nem, nem akarom!

- Hosszú ideje vándorolsz, és nem érzed, ami­kor a Szél egy-egy illatot sodor feléd? Nyisd ki az orrod, és megérzed!

- Nem, ne mondd tovább!

- Hosszú ideje vándorolsz, csak nem akarod érezni a Szelet az arcodon, amikor...

- Állj meg, ne mondd tovább! ...Kérlek!...

A Vándor érezte, hogy összetört benne valami. De ez nem olyan volt, mint amikor ezelőtt összetört a hosszú, fáradságos út reménytelensége miatt.

Most valami mást érzett: tágra nyílt szemmel, csendben ült ott, és érezte az arcán a Sze­let. Látta hajladozni a fákat, hallotta a leve­lek zizegését, érezte a Szél illatát. Arcá­nak eddigi ke­ménysége egé­szen más lett.

Most már ö is tudta. Ez új re­ményt, új célt adott. Eddig nem akarta, de most...

Ezen az éjszakán végre nyugodtan aludt. Más­nap reggel az öreg Tölgy meg azt mondta:

- Ha útra kelsz, mindig állj bele a Szélbe, s arra menj. amerre az fúj. Ha útközben találkozol más emberekkel, beszélj nekik a Szélről!

- Köszönöm neked, öreg Tölgy. Úgy lesz. ahogy mondtad.

Elbúcsúztak, és a Vándor útnak indult a nagy teherrel.

De ez a teher már nem az volt. amit eddig vitt. Pehelykönnyűnek érezte, mivel a Szél mindig hátulról fújt. Amikor kezdett nehézzé válni, mert rossz irányba ment, újra a szélirányba fordult. Rö­vid idő múlva egy reggel a felkelő Nap fényében megpillantotta a Város tornyait.

Megérkezett.

Lemperger Róbert

"Isten Szentlelke bennünk lakozásának a tudata a legtisztább és legpáratlanabb öröm forrásává válik, amire az emberi szív valaha is képes lehet."

(Stanley)

Túrmezei Erzsébet:

 Mint a harmat...

harmatélet drága titkát 

elindultam megkeresni 

pirkadásán hajnaloknak. 

Csillogtak a tiszta cseppek: 

üdítjük a legkisebbet, 

tükrözzük a Legnagyobbat.

Ó, e tikkadt, bús világon 

boldog, aki mint a harmat, 

úgy szolgálhat, úgy ragyoghat! 

Isten áldott, égi cseppje: 

üdíti a legkisebbet, 

tükrözi a Legnagyobbat.

„Nem elég Istent megismernünk, engedni kell, hogy Ő éljen bennünk.“

/Kapi/