1984 őszén a pesti Ferenceseknél egy
prédikációban hallottam egy mondatot: "Villamost is lehet úgy vezetni,
hogy az imádság legyen".
Később a '90-es évek elején - egy trolibusz vezetőjében - igazolódni láttam ezt a mondatot!
Egy nagyon vékony, középkorú hölgy volt az. Az arcán látszott, hogy sok mindenben megpróbálta már az élet.
Én az álmos reggeli órákban utaztam vele. De
először otthonról kellett valahogy elindulnom. Ha borús idő volt, a
kedvem is borongós volt, az álmosság mellett. Álomkóros elindulás - kávé
hiába -, de muszáj volt.
Busz - metró - és jött a troli. Általában azonos időben mentem és zömében "Ő" jött..
Kedves mosollyal köszöntött engem (IS) és ,,Jó reggelt" kívánt. Mindenkit megvárt minden megállóban.
Ha öreg néni vagy bácsi jött, ő pattant ki a fülkéből, hogy felsegítse.
Mindent bemondott: megállókat, információkat, és azt is, hogy "tessék
nyugodtan leülni - megvárom!" vagy "Kérek szépen egy helyet az anyukának
- köszönöm, önök nagyon kedvesek!"
A végállomásra érve - legalább
két perccel korábban, mint a mogorva sofőrökkel! - így búcsúzott:
"Köszönöm, hogy velem utaztak - legyen nagyon szép a napjuk!"
A
megállókban várakozók, amint meglátták, elmosolyodtak. Az utcán a
gyerekek messziről integettek neki, amiket ő apró dudálásokkal
viszonzott.
Asszonyként nem volt kirívóan szép. Nem volt
"különleges"!! De számunkra ő volt Isten mosolya minden reggel! Nem
véletlen, hogy egy idő múlva már voltunk néhányan, akik elengedtük - ha
tehettük - az előző trolit, csak hogy ,,vele" utazhassunk!
Ha az ,,ő troliján" utazhattunk, akkor ez "meghatározta" a napunkat!
Ráadásul - de nem utolsó sorban - mi utasok egymással is beszélgetni kezdtünk, és "ismerősök" lettünk fél év alatt.
És mindez miatta - egy nagyon vékony,
középkorú hölgy miatt, akinek az arcán látszott, hogy már sok mindenben
megpróbálta az élet.
Egy asszony, aki nem volt különösen szép, és mégis ragyogott, és minket is ragyogóvá tett...
Kommentáld!