A meredek hegyoldal kőgörgetegében egy öreg, göcsörtös fa állt egymagában.

Göcsörtjeiből - amelyek úgy néztek ki, mint valami fává nemesedett görgetegkövek - girbegörbe ágak meredeztek minden irányba.

Az öreg fa legmagasabbra nyúló ága hegyére egyszer egy messzi földről érkezett idegen madár röppent. A fa odvas törzsén finom remegés futott végig. A színpompás tollazatú piciny madár, mint drágakövekkel ékes apró korona ült meg az ág csúcsán. Az egyetlen hajlékony ágon, amelyen egyszer, valamikor régen, egyetlenegy virág tűzpiros szirmai bontakoztak ki.

Akkor érzett utoljára ilyen leírhatatlan sóvárgást a fa. Mintha a hegyoldal összes görgetegköve megindult volna őbenne fölfelé, mind feljebb a tűzpiros virághoz, hogy az vörös fénykoszorúként ontsa majd ki őket magából. Amikor később a virág elhervadt, elhamvadt a sóvárgás is.

De most, hogy a kismadár lágyan lengedezett a legmagasabbra nyúló ág végén, a fa újra emlékezett, és a felfelé tartó különös áramlás ismét megindult a törzsében.

A kismadár égnek szegte fejecskéjét, és torkából csodás dallamok törtek a magasba.

A göcsörtös fa elbűvölten hallgatta énekét, amelyben ott rezgett a kövek és göcsörtök minden vágya, sóvárgása is.

Amikor a csöppnyi kis madár ellibbent a szélbe, az öreg fának szinte izzottak a gyökerei.

Ebben az izzásban teste erőre kapott. Érezte, amint a fáradt gyökerek megtelnek a Föld erejével, és szívják magukba az éltetadó nedüt. Egyre feljebb és feljebb érezte már testében, hogy ágai kevésbé ropognak, a göcsörtök kevésbé fájnak.

Nap sütötte, szél fútta, de nem bánta már. Úgy érezte, hogy még egy tomboló orkánnal is szembeszállna.

Éjszakánként a csillagok halkan dúdoltak. A kismadár dalát hallotta, minden levél

megborzongott a vágyakozástól, hogy újra láthassa, újra hallhassa.

Egy csendes reggelen a madárka karcsú teste tűnt fel az ég kékjén.

A fa egész testében megremegett. A madárka egyre közelebb és közelebb röpdösött.

Emlékeiben élt egy vén fa, akinek enyhetadó ágán oly boldogságot, békességet érzett. Már látta is a hatalmas törzset,az égre könyörgően meredező ágakat.

Odaröppent.

Szívében érchangok csendültek,minha harangoznának.

Tudta, hogy megérkezett. Haza érkezett. Mindig is ezt kereste, bármerre repítetteis a szél.

Letelepedett egy enyhetadó ágon és dalolni kezdett.

Az öreg fa megremegett. Érezte, tudta, hogy ez az ő madárkája.

A madárka csak dalolt és énekelt. A fa, úgy érezte magát, mint ifjú korában. Szépnek és erősnek, hatalmas lombsátorral. Egyszercsak megindult benne az élet. Kitört, mint egy vulkán. Új ágacskák hajtásai törtek a napfényre, és egyre erősödtek.

A madárka pedig valami új dalt talált ki. Már nem a szélnek, a fáknak, az erdőnek énekelt, hanem csak neki, az öreg fának. És ez a dal a szívéből szólt.

Ölelő karod
árnyáka betakarja
megkövült szivem.

Szorítassz miként
arcod örök mosolyát
fedő anyaföld.

Egymást ölelve
míg lepereg az időnk -
élni jó volna.

A fa csak állt, és hallgatott.

Boldog volt, és úgy érezte, már nem fél attól, hogy közeleg a tél.