Ágai kitárt karokkal üdvözölték a szelet, és aki csak látta, elámult fenséges szépségén.
És volt egy kisfiú is, aki mindennap ott játszadozott a fa alatt, míg nem az ősöreg fa valósággal beleszeretett a gyermekbe.

Megesik ez a nagyokkal ,az idősebbekkel: ha nem telnek el önnön nagyságuk tudatával, gyakorta beleszeretnek a kisebbekbe, a fiatalokba. A fát pedig nem tette vakká önnön nagysága (hiszen ez csak az emberi lényekre jellemző), így hát szerelem gyúlt benne a kisfiú iránt.
Az ego mindig a nálánál nagyobb dolgokba igyekszik beleszeretni, mindig az önmagánál nagyobb dolgokhoz akar kötődni .A szeretetben azonban nem létezik kicsi és nagy - a szeretet mindenkit magához ölel, aki közel engedi.

Tehát a fa nagyon megszerette ezt a kisfiút, aki nap mint nap ott játszott a közelében. A fa ágai magasra nyúltak, de ő a föld felé hajlította őket hogy a fiú leszakajthassa virágait és gyümölcseit.
A szeretet mindig kész meghajolni - az ego sosem hajlandó erre. Ha megközelítjük az egot, az még magasabbra nyújtózik, és megmerevedik, hogy ne érinthessük meg, hiszen akit bárki megérinthet, azt kicsinek tartjuk, aki pedig érinthetetlen, aki a hatalom trónján ül, azt nagynak és fenségesnek hisszük.
A gyermek újra és újra eljött, hogy a fa árnyékában játszadozzon, az pedig meghajtotta előtte ágait. Amikor a fiú leszakajtotta virágait, a fa végtelenül boldog volt, és egész lényét a szeretet öröme árasztotta el.

A szeretet boldog, ha adhat - az ego azonban csak akkor boldog, ha elvehet valamit.
A kisfiú pedig egyre csak növekedett. Néha szundított pár órát a fa ölében, néha evett gyümölcseiből, néha pedig virágaiból font koronával a fején azt játszotta, hogy ő az erdő királya.
A szeretet virágai királlyá teszik az embert - az ego tövisei azonban szerencsétlenné és nyomorulttá változtatják. A fát örömmel töltötte el, amikor látta a koronát viselő, boldogan táncoló gyermeket. Ágai szeretettel eltelve bólogattak felé, és dalra fakadtak a lágy szellőben.

Ahogy a fiú még nagyobbra nőtt, egyre gyakrabban mászott fel a fára, hogy hintázhasson az ágain, és a fa boldog volt, amikor kis társa megpihent karjaiban. A szeretet boldog, ha kényelmet nyújthat valaki számára - az ego azonban csak akkor boldog, ha megfoszthat másokat a kényelemtől.
Az idő múlásával azonban a fiú vállára lassan ránehezedett a kötelességek terhe.
Megjelent benne a becsvágy, helyt kellett állnia az iskolában, és barátokat kellet szereznie, így hát egyre ritkábban látogatta meg a fát.
Az azonban mindig izgatottan várta kis barátját, és így szólt hozzá lelke legmélyéről:
- Gyere, gyere el hozzám, várok rád.
A szeretet mindig izgatottan vár a szeretett személyre.

A szeretet mindig várakozik. A fa szomorú volt, hogy barátja nem látogatja meg őt - a szeretet csakis egyféle szomorúságot ismer: azt, amely abból fakad, ha nem oszthatja meg magát a szeretett lénnyel, ha nem képes odaadni magát annak, akit szeret.
A szeretet boldog, ha mindenét megoszthatja másokkal: és akkor a legboldogabb, ha teljes mértékben átadhatja magát másoknak.

Ahogy a fiú egyre idősebb lett, úgy váltak egyre ritkábbá a látogatásai. Ahogy az ember egyre nagyobbra nő a becsvágy világában, úgy marad egyre kevesebb ideje a szeretetre.
A fiúban pedig már felébredt a becsvágy, és foglyul ejtették őt a világi foglalatosságok,
így már szinte nem is emlékezett öreg barátjára.

Egy nap aztán, amikor a fiú a közelében haladt el, a fa megszólította őt:
- Figyelj rám!- szállt hangja a levegőben. - Hallj meg engem!
Én folyton csak rád várok, de hiába, nem jössz. Pedig én mindennap várlak...

- Ugyan miért jöjjek el hozzád? - kérdezte a fiú. - Mit adhatnál te nekem? Nekem pénzt kell keresnem!
Hiszen az ego mindig azt kérdi: "Mit adhatnál te nekem? Ha van valami értékes dolgod a számomra, eljövök hozzád; ha nincs ,semmi értelme a dolognak.

"Az egónak mindig van valamilyen célja, valamilyen motivációja. A szeretetnek nincsen célja, nem akar elérni semmit: a szeretet jutalma maga a szeretet.

A fa megdöbbenve válaszolt:
- Hát csak akkor jössz el hozzám, ha adok érte cserébe valamit? Akkor neked adom mindenemet.
A szeretet semmit sem tagad meg.
Az ego mindent meg akar tartani magának, a szeretet mindig feltétel nélkül ad.
- De nekem nincsen pénzem - folytatta a fa .-A pénz emberi találmány.
Mi, fák, nem ismerjük ezt a betegséget, és boldogok vagyunk. Virágok nyílnak, gyümölcsök nőnek rajtunk.
Hűs árnyat kínálunk az erre haladóknak ,táncolunk a szélben, és gyönyörű dalokat zengünk. Ágainkon ártatlan, csiripelő madarak ugrálnak, mert nekünk nincsen pénzünk.
Ha valaha is megérintene bennünket a pénz kórsága, azon nyomban éppoly boldogtalanná és szerencsétlenné válnánk, mint ti, emberi lények, akik a templomaitokban ülve hallgatjátok a szentbeszédeket arról, hogyan nyerhetnétek el a békét, hogyan lelhetnétek fel a szeretetet.
Nem, nekünk nincsen pénzünk.

- Akkor minek is jöjjek el hozzád? - kérdezte újra a fiú .- Az én utam arra vezet, amerre a pénz van. Nekem pénzre van szükségem.
Az egónak pénzre van szüksége, mert a pénz hatalom, és az ego mindig hatalomra vágyik.

A fa mélyen elgondolkodott, aztán így szólt:
- Hát, ha pénzre van szükséged, szedd le a gyümölcseimet. Ha eladod őket a piacon, megszerezheted azt a pénzt.
A fiú ettől rögtön jobb kedvre derült.
Felmászott a fára, és minden gyümölcsét leszedte, még az éretleneket is. Erőszakosan leszakította a fa gyümölcseit, miközben sorra törte le a kisebb ágakat. Levelek hullottak a földre kíméletlen munkája során, a fát azonban újra öröm és boldogság töltötte el.

A szeretet még akkor is boldog, ha a szeretett lény fájdalmat okoz neki, az egót azonban az sem tölti el boldogsággal, ha megkapja, amire vágyik - az ego csak a boldogtalanságot ismeri.
A fiú még csak vissza sem nézett, hogy köszönetet mondjon, ám a fa szinte észre sem vette a dolgot. Számára elég köszönet volt, hogy a fiú elfogadta a felajánlott szeretetet, és leszedte gyümölcseit, hogy eladhassa őket a piacon.

A fiú ezután sokáig nem is nézett a fa felé. Most már volt pénze, és minden idejét lefoglalta az, hogy a pénz még több pénzt fialjon számára, ezért teljesen megfeledkezett öreg barátjáról.
Az évek csak múltak, a fa pedig szomorú volt, és csak arra vágyott, hogy a fiú újból visszatérjen hozzá.
Úgy sóvárgott a fiú után, a hogy a tejtől duzzadó keblű anya sóvárog elveszett gyermeke után. Az anya ilyenkor egész lényével vágyódik gyermeke után, vágyik a jelenlétére, hogy az könnyítsen terhén.
Így sírt hát némán a fa a fiú után, és fájdalom töltötte be lényét.

Aztán hosszú évek múltán az immár férfivá lett fiú újra ellátogatott a fához.
- Gyere, ölelj meg-kérte őt a fa.

- Ne beszélj bolondságokat-felelte a férfi .- Az csak amolyan gyerekes dolog volt.
Az ego mindig ostobaságnak, gyerekes fantáziálásnak tartja a szeretetet.
A fa azonban tovább hívogatta:
- Gyere hintázz az ágaimon. Táncolj velem!

- Elég legyen már ebből a haszontalan fecsegésből! - pirított rá a férfi. - Nincs nekem erre szükségem-nekem most egy új házra van szükségem. Vajon tudsz nekem ebben segíteni?

- Hogyan tudnék? - kiáltott fel a fa .- Hiszen láthatod, hogy nekem nincsen házam.
Csak az emberi lények élnek házakban ,a világon senki más nem követi példájukat. És látjátok, hogyan élnek ezek az emberi lények?
Minél nagyobb házakban laknak, annál kisebbé válnak ők maguk.

- Mi nem építünk házakat magunknak - folytatta a fa.
- De ha akarod, levághatod az ágaimat, hogy házat építs belőlük magadnak.

A férfi habozás nélkül elszaladt egy fejszéért, majd visszatért, és egyenként levágta a fa összes ágát. A fa lemeztelenítve állt ott: valójában már nem is volt igazi fa, csupán egy kopasz fatörzs.
Mégis boldog volt. A szeretet adakozó, a szeretet mindig kész arra, hogy mindenét megossza másokkal.

A férfi távozott, még csak vissza sem pillantva a fára, és felépitette a házát.
És újra napok és évek teltek el, a csupasz fatörzs pedig csak várt és várt. Szerette volna magához hívni barátját, de nem voltak ágai, nem voltak levelei, amelyek közvetíthették volna a hangját.
A szél továbbra is fújt, de már nem repítette messzire az éneket.

Lelke azonban egyre zengte a hívást: "Gyere el hozzám, kedvesem. Gyere, várok rád."

Hosszú évek teltek el, és a férfiből öregember lett, mígnem egy nap, amikor útja a fa mellett vezetett el, egy percre megpihent, hátát a csupasz fatörzsnek vetve.

- Mit tehetek érted kedvesem? - kérdezte a fa. Hosszú ideje nem jártál már felém...
- Hogy mit tehetsz értem? - kérdezte az öregember .- Távoli földekre akarok utazni, hogy még több pénzt keressek. Ehhez pedig hajóra van szükségem.

- Vágd ki a törzsem, és építs hajót belőle-felelte boldogan a fa. Boldoggá tesz, ha én lehetek a hajód, amely messzi földekre visz téged, hogy pénzt kereshess. De kérlek, vigyázz magadra, és térj vissza hamar. Én mindig várni fogok rád.

A férfi erre fűrészt ragadott, kivágta a fa törzsét, hajót épített belőle, és tengerre szállt.
A fából már csak egy kis tönk maradt, de ez a tönk továbbra is csak vár és vár - várja, hogy visszatérjen az, akit szeret.
De hiába vár, hiszen már semmit se tud felajánlani a férfinak, így az talán soha többé nem tér vissza hozzá. Az ego mindig csak oda tér vissza, ahol további nyereséget remélhet.

Egy éjjel e mellet a fatönk mellett hallani lehetett a suttogást:
-A barátom még mindig nem tért vissza, és én úgy aggódom érte! Hiszen az is lehet ,hogy a tengerbe veszett, vagy eltűnt valahol azokon a távoli földeken. Talán már nincs is életben...Ó, bárcsak hallanék felőle!
Az életem már a vége felé közeledik, és már az is boldoggá tenne, ha tudnám, hogy jól megy a sora. Akkor boldogan halnék meg.
De már akkor se jönne el hozzám, ha képes lennék magamhoz szólítani - már semmit sem adhatok neki, és ő csak a birtoklás nyelvét érti meg.
Az EGO csak a birtoklás nyelvét érti - a SZERETET pedig mindig az adakozás nyelvén szól.