„Mert ha elesnek, az egyik ember fölemeli a társát. De jaj az egyedülállónak, mert ha elesik, nem emeli föl senki.” Préd 4,10
Nemrég olvastam egy interjút egy tizenhét éves lánnyal, ami nagyon elgondolkoztatott. Elmondta, mennyire szeretné, ha szülei tudnák, mi történik az életében: kivel jár, milyen messzire mentek egymással, hogyan bánik vele a fiú, milyen közönséges dolgokat mond neki. De nem beszél erről a szüleinek. Fél. Fél a reakciójuktól.
Szülőként összeszorult a szívem ezeket olvasva. Azt szeretném, ha az én gyermekeim beszámolhatnának nekem a nehézségekről, amikkel szembesülnek. Biztonságos menedék szeretnék lenni számukra, azt akarom, hogy tudják, nincsenek egyedül. Imádkozni akarok a lányomért, szeretni őt, átkarolni, amikor sírni szeretne. Ez mind nem lehetséges, ha a gyermekem nem érzi, hogy őszinte lehet velem.
Őszinteség. Nem könnyű. Elvárjuk gyermekeinktől, hogy őszinték legyenek velünk, de hogyan reagálunk, amikor megpróbálják?
Isten, amikor szülővé tett minket, arra szánt, hogy az Ő keze és lába legyünk gyermekeink számára. Igen, fegyelmezzük is őket. De nekünk kell kimutatnunk feléjük az Atya szeretetét és bocsánatát. Mi vagyunk, akiknek szeretnünk kell gyermekeinket akkor, amikor nekik nehéz szeretniük magukat.
Adj esélyt a gyermekeidnek – vagy más gyermekeknek az életedben. Éreztesd a gyermekeddel, hogy ismered a kultúrát, ami körülveszi (tégy róla, hogy ez legyen is igaz!). Konfrontáció nélküli beszélgetéssel nyiss kaput az őszinteségnek, add értésére, hogy a kétség legkisebb árnya nélkül tudhatja, hogy bármi történik is, te ott vagy neki.
S ha hozzád fordulnak, szelíd szeretettel mutass rá a Mennyei Atya mindnyájunknak felajánlott irányítására és kegyelmére.
Uram, kérlek, mutasd meg, hogyan nyithatok kaput őszinte beszélgetéssel gyermekeimnek és a hozzám közelálló gyermekeknek, hogy biztos menedék legyek számukra, ahol meghallgatják őket, és mély szeretettel törődnek velük. Jézus nevében, Ámen.
Kommentáld!