Ott ültem a vonatsíneken, vártam....az egyetlen megoldást.
Nem az jött... amit vártam. Egy kisfiú közeledett felém a sínek között.
Csak képzelődöm, gondoltam, és tovább bámultam a talpfák közé szórt
köveket.
- Mit csinálsz itt?
Szőke hajú, ötéves forma kisfiú állt előttem. Nagy barna szemeivel a
tekintetemet fürkészte. Éreztem, hogy olvas benne, most olvassa ki
belőle az elmúlt évtizedeket.
Elfordultam, nem akartam, hogy lássa. Elkéstem.
- Ezen a vonalon nem jár vonat.
- Honnan?...
- Honnan tudom, miért vagy itt? Ismerlek, ugyanúgy, mint önmagadat.
Ismerlek már több évtizede... Most eljöttem, hogy mutassak neked
valamit.
- Mit?
- Állj fel! Nézz egyenesen a sínek közé a távolba, látod azt a pontot, ahol összeérnek a sínek?
- Látom.
- Ott van a boldogság. Ezen a pályán mindenki arra tart. Gyere induljunk mi is.
Szegény gyermek, hogyan mondjam meg neki, hogy sohasem érhet oda... ahol összeérnek a sínek...
- Tudom, ne gyötörd magad, Tudom, hogy nem érhetek oda, de mutatok valamit. Nézz le a lábad elé, mit látsz?
- Semmit.
- Nézd meg jobban, láss is, ne csak nézz. Mit látsz?
- Egy kis virágot, lila szirmokkal...Sok kis virágot...Hiszen itt mindent elborítanak az ibolyák! Ez gyönyörű!
- Most nézz fel az égre. Ott, mit látsz?
- Felhőket... Bárányfelhőket. De érdekes! Ott az egyik... Most olyan
alakja van, mint egy angyalnak... Gyönyörű felhőcske! Ott egy másik épp
most alakul ki, mintha gomba nőne ki az ég kék szőnyegéből! Csodaszép!
- Mit érzel most, ebben a pillanatban?
- Boldog vagyok!... Boldog vagyok?
- Igen... itt és most összeértek a sínek.
Kommentáld!