Nyári zivatarok idején gyakran menekülünk olyan biztonságot nyújtó fedél alá, mely nem csak az esőtől, de a villámlástól is megvéd. Hiszen e fénycsík látványa csak kellő távolságból mondható szemet gyönyörködtetőnek. De mi adja a védelmet? A villámhárító történetéről csak igen keveset tudunk.

Történt egyszer, hogy az 1749-es esztendőben a bordeaux-i akadémia pályázatot írt ki arra a kérdésre, hogy vajon van-e összefüggés az elektromosság és a villámlás jelensége között? A pályázatot egy dijoni orvos nyerte, akinek helyesen sikerült azonosítania a jelenséget, de kísérleti bizonyítékkal nem sikerült szolgálnia.

Mivel akkoriban nem csak őt foglalkoztatta az égi jel talánya, mások is kísérleteztek vele. Ilyen volt a bostoni író és könyvkereskedő, politikus és természettudós Benjamin Franklin is, aki három barátjával végzett kísérleteket az amerikai-angol gyarmaton. 1749-ben már azt is javasolták, hogy kiemelkedő pontokra (hegytető, templomtorony) szereljenek fel vasrudakat, de akkor még nem követte tett az elhatározást, mert a híres kísérlet még 1752-ig váratott magára.

Benjamin Franklin sokoldalú személyiség volt, mert az elektromosság kérdése ugyanúgy érdekelte, mint a politika, ezért természettudományos értekezései mellett sok politikai megnyilvánulásra is futotta erejéből. 

Kísérletezéseit Európa-szerte ismerték tudós körökben, s különösen nagy érdeklődést váltott ki az az elmélete, hogy a villám "csupán" egy nagy méretű szikra. Ez a kérdés 1747-től foglalkoztatta behatóan, s úgy gondolta, hogy a villám elektromos töltése egy vezetéken lefelé mozogva egy fém kulcson gyűlik össze, és ennek következtében szikra jelenik meg. 

Mivel tartott attól, hogy elméletével a tudósok előtt nevetségessé válik, ezt a kísérletet csak 1752. június 15-én próbálta ki fia társaságában. Egy zivatar alkalmával sárkányt eregettek, s az átnedvesedett zsinórra függesztett kulcs villamos töltésével sikerült igazolni a felhőkben felgyülemlett elektromosságot, mert megjelent a szikra. 

A következő évre kiadott Poor Richard's Almanack című naptárában pontosan le is jegyezte a ma is használatos villámhárító szerkezetét, amiért a Royal Society érmével tüntette ki, az Ipartámogató Társaság pedig tagjai közé invitálta.

Franklin szerette volna elméletét a gyakorlatban is hasznosítani, ezért azt találta ki, hogy az épületekre - vagy azok mellé - egy vasrudat kell szerelni, s az oszlop megvédi az épületeket a villámcsapástól.

A villámhárító karrierje azonban nem haladt ilyen egyenes ívben, ugyanis e találmánynak szép számmal akadtak befolyásos ellenzői is. Egy természettudományos érv szerint, ha minden villámot bevezetnének a talajba, a "túlelektrifikált" föld rengésekkel válaszolna a hatásra. Az egyházak pedig azzal érveltek, hogy Isten haragjának kifejezését nem szabad korlátozni.

Franciaországban még bíróság elé is állítottak egy polgárt, akit istenkáromlással vádoltak, amiért villámhárítót szerelt házára. A vádlott annak köszönhette megmenekülését, hogy védőügyvédje Robespierre volt, aki kétévi pereskedés után azzal a furfanggal győzedelmeskedett, hogy a villámhárítót szélkakasnak minősítette, melynek használata akkor még örökletes, feudális jog volt.

A villámhárító később jól működő eszközzé vált, a vele kapcsolatban felmerülő viták nagy részét is csak az képezte, hogy hegyes avagy lekerekített formájú legyen. Franklin a hegyes formájúra szavazott, de a vita végkifejletét ő már nem érhette meg, ugyanis csak sorsdöntő kísérlete után 248 évvel később dőlt el a villámhárító formája körüli vita. A kutatóknak 2000 júniusában arra a felismerésre sikerült jutniuk, hogy a legömbölyített formájú villámhárító valamivel hatékonyabb, mint a csúcsos.