Az alázat nem önmagunkról alkotott rossz vélemény, nem önmegvetés, még csak nem is az olyan ember kishitűsége, aki gyengesége mögé bújva nem törekszik semmire, ahogyan nem is az olyan ember hálátlansága, aki félelmében, hogy ne nagyobbítsa magát, nem ad hálát azért, ami megadatott számára, hanem inkább véka alá rejti.

NEM AZ-AZ ALÁZAT, HOGY MI MAGUNKAT KICSINEK TARTJUK VAGY KEVÉSNEK. ISTEN FIA NEM AZÉRT HALT MEG, MERT MI OLYAN KICSIK VAGYUNK.

Alázat,ha tesszük az Atya akaratát. Ha adakozásra, ha más megsegítésére, ha bizonyságtételre, vagy ha szeretetre, akkor azt kell tennünk. Persze nem úgy , hogy „na jó megteszem”, hanem az életünk alappillérévé kell hogy váljon.

Az alázatos lelkű, sohasem ítéltetik meg, mert ő maga sohasem ítélkezik. Aki már csak egyszer is látta saját semmisségét Isten előtt, örökre megszabadul attól, hogy másokhoz hasonlítgassa önmagát, s hogy abból neheztelés szülessen szívében. Ha alázattal gondolsz az emberekre, rájössz, hogy minden ember Isten egyedüli és megragadhatatlan képmása.

Sohasem állíthatjuk magunkat mások lényének és életének mértékéül, sohasem állíthatjuk, hogy birtokoljuk mások igazságát.

Tudni azt, hogy a másik Isten képmása, annyi, mint folytonosan alázattal és tisztelettel teli figyelemmel lenni iránta, másrészt pedig bevallani azt, hogy nem tudom ki ő, ez annyi, mint lemondani arról, hogy magamat tegyem meg mértékéül, vagyis megint csak tisztelettel lenni iránta.

Az alázat pillantásában szeretet lakozik, mely türelmesen áttör a homályon, hiszen tudja, hogy őt magát micsoda mélységből emelte fel a szeretet. Egy megmentett lélek nem válhat önjelölt bíróvá, és mi mindannyian szabadok, megmentett lelkek vagyunk, Isten szava által. 

A másik ember felé is ugyan olyan lelkülettel, szeretettel, alázattal kell viselkednünk, mint ahogy Isten felé. Krisztus minden egyes emberért meghalt és ez a lelkünkből kell, hogy fakadjon.

AZ ALÁZATNAK OTT KELL KEZDŐDNI, HOGY MEGYEK ÉS CSELEKSZEM AZ ÚR AKARATÁT!

HOVÁ MEGYEK ÉN? MIKOR NYITOM KI A SZÁMAT?

Nem az a dolgom, hogy eljövök vasárnap az Imaházba és hazamegyek, teszem a dolgom. Hanem, hogy menjek, nyissam ki a szívem és Isten akaratát cselekedjem. Leélek 60-80 évet és ebből mit adok hetente Istennek? Pár órát? Ez nem alázat ez gyalázat.

HOL VAGYOK ÉN?

Meg tudok hunyászkodni mások előtt? Meghallgatok másokat? Igen! És hogy teszem? Hogy közben csak bólogatok? (Mert ezt jól megtudjuk tanulni) Vagy tanítványokká teszek minden népet!?

Krisztus teljesen emberré lett. Emberi érzésekkel, szükségekkel, szegénységgel és persze az akkori politikai helyzettel. Krisztus mi mindennel szembement! Mégis közösségben volt állandóan az Atyával és tette az Ő akaratát.

Köszönhetjük neki az életünket, a családunkat, minden dolgunkat és persze az örök életünket! Állandóan legyük közösségben az Atyával. Csakis Krisztustól tanulva tudunk alázatosak lenni és létezni ebben a világban. Lelki nagyság kell ahhoz, hogy meg tudjunk hajolni.

NE CSAK ÜLJÜNK ÉS ÖRÜLJÜNK, HOGY NEKÜNK MÁR MEGBOCSÁTATOTT!!!

Írta: Széllné Gál Szilvia