„Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” 

Zsolt 90,12

„Hogy vagy mostanában? – kérdezte. – Hallottam, hogy meghalt nagymamád, sokat gondoltam rád.” Szemem tágra nyílt a meglepetéstől és az örömtől, mikor felismertem Melanie barátnőm hangját a telefonban. Bár nagyon szeretjük egymást, sokat lazult a kapcsolatunk, mióta messzire költöztünk egymástól.

Beszéltem neki a bánatomról, de a háláról is, hogy nagymamám milyen teljes életet élhetett. Aztán szóba kerültek a régi barátok, a gyerekek, a gyülekezet, könnyen ment a beszélgetés, ahogy az régi barátok közt lenni szokott. De egyre vártam, hogy végre kiböki, miért hívott. Végül, mikor beállt egy kis szünet, Melanie elköszönt azzal, hogy most már mennie kell a dolgára.

Meglepődtem. Ennyi volt?

Nem volt semmi apropója a hívásának? Nem volt. Egyszerűen eszébe jutottam Melanie-nak, s napi teendői között talált rá időt, hogy kapcsolatba lépjen velem.

Mindig öröm, ha felhív egy barát. De Melanie-tól még jobban esett, tudván, hogy ő fiatal özvegy, akinek a férje hirtelen halt meg. Egyedül neveli a gyermekeket, vezeti a hajdan közös vállalkozásukat, és végzi mindazt, amit az élet zűrzavara elé hoz. És mindezek mellett szakított időt arra, hogy „csak úgy” felhívjon. Megköszöntem neki a kedvességét, elmondtam, mennyire hálás vagyok, hogy gondolt rám.

Ekkor mesélte el, mi történt vele a férje halála után. A fájdalom olyankor tört fel belőle zokogásként, mikor a gyülekezetben volt. Előfordult, hogy végigsírta az istentiszteletet, kiöntve szívét Istennek, s fogadva az Ő vigasztalását. Egy asszony, aki sokszor szokott mellette ülni, ilyenkor nem tett mást, csak csendben megfogta a kezét.

Egy asszony.

Csendben, szavak nélkül.

Felajánlotta a jelenlét szolgálatát.

Mélységes ajándék.

Melanie folytatta, elmondta, mit jelentett neki ez a gesztus. „Akkor tanultam meg, milyen sokat jelent, ha megosztod az idődet valakivel. Ha tehetem, meglátogatok valakit, akiről tudom, hogy szenved, és viszek neki egy tányér süteményt. Nyomaszt néha a rengeteg tennivaló tudata, de azóta mindig szakítok időt az emberekre. A másik ember a legfontosabb dolog az életben.”

Eltöprengtem azon, mennyire ilyen volt Jézus élete is, Ő is az embereket tette az első helyre tennivalói listáján. Sokan voltak, akik mellett megállt. 

Az asszony mellett, akit megvetettek a sok férje miatt.

A lenézett vámos mellett.

Az asszony mellett, aki több évtizedes betegséggel küzdött.

A férfiak mellett, akik aztán mindent odahagytak, hogy kövessék Őt.

Végiggondolom, mi mindent kell ma elvégeznem. Hosszú a lista. Sok-sok tennivaló, melyek mind azt várják, hogy figyelmemet, időmet rájuk fordítsam. Fontos dolgok, de mire jutok, ha végigveszem őket gondolatban a mai igénk fényében: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” (Zsolt 90,12)? 

Hogyan válhatok egyre hasonlóbbá Jézushoz, számbavéve napjaimat, hogy eljussak a szív bölcsességére?

Azt hiszem, újraírom tennivalóim listáját, s alkalmazom azt, amit Melanie-tól tanultam. Az első helyre új feladat kerül: „Válj Jézushoz hasonlóvá. A másik ember legyen ma a legfontosabb.”

Uram, szükségem van a segítségedre, hogy a Te értékrended szerint rakjam sorba a dolgaimat. Te ismersz, tudod, mennyire feladatorientált vagyok. Segíts, kérlek, hogy az embereket helyezzem az első helyre. Tedd érzékennyé a lelkemet, hogy ráhangolódjék a Tiedre, s megálljak egy-egy ember mellett, mint ahogy Te tennéd.  Ámen.