Színeinek könnyű tánca,
Palettája Isten adománya.
Szemnek ragyogó szépség,
Léleknek kegyes ajándék.
1348 hideg
februárjában Pestis járvány tört ki Toscana vidékén, az emberek bezárkóztak a
házaikba és szidták a zarándokokat, utazókat, mert szerintük ők hozták magukkal
Frankhonból a szörnyű vészt.
Mások szerint a sok bűn miatt van az
istenbüntetés. Siena városa felett sűrű füst gomolygott, az utcai tüzeket éjjel
nappal táplálták, hogy a füstjével megtisztítsák a várost a pestis fertőző
gőzétől.
A halottakat hordó taligák örökösen rótták útjaikat a szűk
sikátorokban, és ha megteltek kivitték a városon kívülre és egy nagy közös
sírba dobálták őket. Mire megelégelte a pestis az öldöklést, a város lakóinak
több mint a fele elpusztult.
Pietro
családból csak az idős apa és a legkisebb fiú maradt életben. Az öreg halála
előtt megeskette a fiát, hogy a gyermekei közül egyet Isten szolgálatába küld,
hálából, hogy meghagyta az életüket. Az ifjú Pietrónak sok gyermeke született
végül a legkisebbet, Guidót, találta alkalmasnak a szentéletű szerzetesi
sorsra.
Guido a bátyjával egyetembe miniatúrafestőként dolgoztak a Domonkosok
műhelyében. Guidóval könnyű dolga volt
apjának, kedves, jóságos és szerény gyermeke volt szüleinek. Nem volt szükség a kényszerítésre, Guido
örömmel és vallásos meggyőződésből lépett be a szerzetesi rendbe.
Isten és a
hívek szolgálata mellett felszentelt szolgája volt a festészet művészetének is.
Tehetsége mély istenhittel és szerzetesi alázattal párosult. Festményein, táblaképein
ott ragyogott Isten-ember örök, fénylő, éltető szeretetének megjelenítése,
sugárzása.
Rendtársai és az emberek nagy tisztelete és szeretete övezte, de
benne mégis a nyugtalanság uralkodott, vagy inkább hiányérzet kínozta, mert
folyton, szakadatlanul kereste a tökéletes Mária arcot.
Azt az angyal arcot,
melyre,ha rátekintett az emberfia, felkiáltott, oh igen, ilyen lehetett a
szűzanya. Szűziesen ártatlan fehér arc, ragyogó kék szemek, csepp száj, és
mindez gyönyörű hajkoronával ékesítve. Az egész lényből áradjon harmónia,
alázat és az emberszeretet. Ez a tökéletes lény, akiről Guido mester álmodott,
legyen istenfélő, mert csak ekkor érezte volna méltónak arra, hogy az általa
festett Máriái az ő arcával tekintsenek le a festményt bámulókra..
Meg
megbámulta az apácák fizimiskáját, és más az egyszerű pórnép lányainak és asszonyainak
arcát, és egyet sem talált méltónak e szent célra. Már-már letett az örökös
keresgélésről, amikor a Piazza del Campo főterének egy eldugott sarkában
meghallott egy vak lánykát dalolni.
A kis kolduslány egy kis zsebkendő előtt
esetlenül lépkedve édes bús olasz dalocskákat énekelt, és várta , hogy
koppanjon a pénz a kendőn.
A lányka oly ártatlan szelídséget sugárzott, hogy az
emberek megálltak, és boldog mosoly jelent meg az arcukon, amikor a lánykára
néztek. Guido csak nézte a kis kolduslányt, és a képzeletében már ott
ragyogott, fénylett az ő Máriáinak arca, melyre, ha földi halandó rátekintett
érezte, hogy ő az igazi Mária.
A mester minden áldott nap elsétált a főtérre,
megállt a lányka előtt, egy aprópénzt csendített a kendőbe, és nézte a lányt.
Arca minden kis gödrét jól belevéste az emlékezetébe.
A festőműhelybe térve
megfestette ezt a csodálatos arcot, és ezentúl, e kép volt a modell, ha a
Szűzanyát festette. Minden Mária arcból,
melyet a mester készített, a vak kolduslányka tekintett vissza az előtte
állókra.
A lányka mit sem tudott az ő kitüntetett szerepéről, csak annyit
érzett, hogy egy jóságos szerzetes segíti őt, a vaksága miatt. Amíg élt,
támogatta a lánykát és családját, a templomban az első sorban foglalt helyet a
család, a kitüntetett figyelemnek köszönhetően.
Guido, ha lányra tekintett,
boldognak érezte magát, és áldott béke és csodálatos szépség költözött a
lelkébe.
Guido,
korának híres, és tisztelt szerzetes festője lett, akit az utókor szenté
avatott, és csak így emlegeti, Fra Angelico, az angyalok festője.
Kommentáld!