„…megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon.” (Zsoltárok 91:11)
Egy misszionárius minden két hétben elment a városba, hogy gyógyszerellátmányt vételezzen a kis vidéki kórháznak, ahol szolgált.
Egyik ilyen útján látott két embert, akik az utcán verekedtek. Az egyik súlyosan megsérült, ezért a misszionárius megállt, ellátta a sebeit, és beszélt neki Isten szeretetéről. Aztán továbbindult hazafelé, és éjszakára a dzsungelben táborozott le.
Amikor két héttel később ismét a városba ment, egy férfi közelített felé, ugyanaz, akin legutóbbi utazása alkalmával segített.
A férfi ezt mondta: „Tudtam, hogy pénz és gyógyszerek vannak nálad, ezért a bandám követett a táborodig, és azt terveztük, hogy megölünk, hogy hozzájussunk a pénzhez és a gyógyszerekhez. De éppen amikor rád akartunk támadni, azt láttuk, hogy huszonhat fegyveres őr van körülötted.
” A misszionárius így felelt: „Nem, ez lehetetlen. Én egyedül voltam.
” A férfi tovább erősködött: „A többiek is látták. Meg is számoltuk őket.”
Hónapokkal később, amikor a misszionárius elmondta ezt a történetet az otthoni gyülekezetében, egy férfi félbeszakította: „Pontosan mikor is történt ez az eset?”
Amikor a misszionárius megmondta a pontos napot, a férfi elcsodálkozott.
Ezt mondta: „Pontosan akkor, amikor ott Afrikában éjszaka volt, itt nálunk reggel volt, és én furcsa, sürgető kényszert éreztem arra, hogy imádkozzam érted. A késztetés olyan erős volt, hogy felhívtam pár embert, hogy jöjjenek el a gyülekezetbe, és imádkozzanak velem. Kérlek, hogy akik aznap itt imádkoztatok velem, most álljatok fel!”
A misszionárius megszámolta őket: huszonhatan voltak. Pontosan annyian, mint a fegyveres őrök.
Mert valóban igaz: „megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon”.
Kommentáld!