1792 - 1849.

Pozsonyban született.
1810-től a cs.kir. 2. sorgyalogezredben teljesít szolgálatot, ahol hadapródságtól ezredparancsnoki rangig vitte.
1848-ban a déli harctérre rendelték, ahol kiváló hadtestparancsnokként jeleskedett. Részt vett minden nagyobb ütközetben a téli és tavaszi hadjáratokban. Ő volt az, aki április 24-én a fővárosba vitte a hírt a magyar csapatok győzelméről, melyet a lakosság óriási örömmel, ünneppel fogadott.
Július közepén betegsége miatt - köszvényes volt, melyet valószínűleg a téli hadjárat alatt szerzett - visszavonult az aktív harctéri tevékenység alól, és így, hadügyminiszterré nevezték ki, hogy szellemi irányítója legyen a hadműveleteknek kiváló tapasztalatait felhasználva. A kormány leköszönése után követte Görgey seregét Világosra, ahol elfogták, és kötél általi halálra ítélték, melyet Aradon, október 6-án végre is hajtottak.
Rendet, fegyelmet tartott hadtesteinél, mely a saját erénye is volt egyben. Képes volt nyugodtan, higgadtan gondolkodva, gyors intézkedéseket hozni. A harctéren bátorsága példamutató volt.

Utolsó szavai:

"Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot."

 1804 - 1849.

Staván született Szerbiában.
1822-ben, mint hadapród lépett a Saint-Julien cs.kir. 62. sorezredbe, mely sokáig Olaszországban állomásozott. Ennél az alakulatnál egy idő elteltével egy gránátos század parancsnoka lett.
1848-ban az első tíz honvédzászlóalj felállításakor, kinevezték a 3. parancsnokává, melynek élén nagyon sok csatában vitézkedett. "Vörössipkásai" hírhedten bátor, vitéz harcosok voltak. A szolnoki győzelem az ő nevét dicsőíti. Büszkeséggel hivatkozott arra, hogy az egész magyar hadjárat alatt egyetlen vereséget sem szenvedett. Nem magas katonai képzettségű volt, hanem a tiszta ész, a jó felfogóképesség, a gyors helyzetfelismerés és a határozottság voltak az erényei, amelyek győzelemre segítették. Az ellenséget megtámadta, megverte, és nem engedte ki a markából többé. Katonai pályafutásának egy baleset vetett véget, amikor kocsijával felborult és lábát törte. Bénasága ellenére átvette Arad várának parancsnokságát. Politikai rövidlátása vitte őt arra, hogy egy gazdag, jól felszerelt várat Görgey utasítására - kinek Damjanich föltétlen híve volt -, az oroszoknak engedjen át. A hadtörténelem példanélküli esete lett, hogy egy kiváló várkapitány, egy tökéletesen védhető várat, minden ellenállás nélkül feladjon, és mint fogoly, abban lelje halálát, hiszen a haditörvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.

Utolsó szavai a könnyező Sujánszky lelkésznek szóltak:

"Mit sír tisztelendő úr, hiszen akit kezében tart, - a feszületre mutatott - azt is az igazságért akasztották fel."

 1801 - 1849.

Csákányban született.
1819-ben, mint hadapród lépett a Radeczky gróf nevét viselő 5. huszárezredbe, ahol századosig vitte. Kiválóan képzett lovasszázadosként nyugdíjaztatta magát 1839-ben.
Az 1848-as események hatására felhagyott békés életével, és csatlakozott, mint lovasparancsnok a különböző harcokhoz. Az északi hadtestnél ezredesig vitte, majd Klapka hadtestparancsnoka lett. Májusban tábornokká lépett elő és újból az északi seregben tevékenykedett. Ezt követően a déli seregben, Dembinszky alatt szolgált a 10. hadtest parancsnokaként. A temesvári vesztes csata után visszavonult Orsovára, ahol régi barátja, Lichtenstein Ferenc herceg a világosi eseméyeket követően felszólította, hogy tegye le a fegyvert, és enyhébb elbírálást ígért neki. Hallgatva a barátra, megadta magát, aki szót emelt érte Haynaunál. Amikor Aradra vitték, a törvényszék kötél általi halálra ítélte, de az "enyhítés" golyó általi halál lett végül, melyet október 6-án végre is hajtottak. Midőn Lichtenstein értesült barátja kivégzéséről, heves vitába szállt Haynauval, aki erre azzal végezte, hogy kijelentette, "Én enyhítettem a bűntetést!"

Utolsó szavai:

"Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata."

1800 - 1849.

Temesváron született, Magyarország egyik leggazdagabb családjába. Teljes neve: Elleméri és Ittebei Kiss Ernő.
Károly főherceg 3. dzsidásezredében főhadnagyként, az 5. huszárezredben századosként, a 10. huszárezredben alezredesként, majd a hannoveri 2. huszárezredben ezredparancsnokként szolgált. Miután kitört a forradalom, ezredével a szerbek ellen fordult, és Perlasznál kitűnt remek vezetői képessége. Úgy álltak bosszút rajta, hogy elleméri kastélyát teljesen lerombolták.
1849. februárjától főparancsnokló tábornokká lépett elő.
Világosnál csatlakozott a fegyverletételhez, így Aradra kísérték, majd a törvényszék golyó általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak. Utolsó pillanatáig nem hitte el, hogy ez bekövetkezik, végig reménykedett a mentő parancs megérkezésében.

Utolsó szavai:

"Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük."

 1808 - 1849.

Veliki-Grdevacban született. Gyermekkorától katonának nevelték, hisz apja, bár horvát származású volt, osztrák határőrtisztként tevékenykedett. Anyja a híres Omer pasa leánya volt.
1848. tavaszán ajánlotta magát a magyar hadseregbe, ahol a 3. hadtest főparancsnokává nevezték ki, majd leváltása után a Hadügyminisztériumban dolgozott, de Kossuth kinevezte a felső-tiszai hadtest parancsnokává. Tápióbicske, Komárom és Buda bevétele során jeleskedett harci tudásával. Mint kitűnően képzett katonát, Kossuth őt akarta kinevezni Erdély kormányzójává, de a hadi események ezt nem tették lehetővé.
Világosnál tette le a fegyvert, ahonnan Arad várába szállították, ahol a törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.
Híressé vált mondása a törvényszék előtt:

"Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat."

Érdekes fintora a sorsnak, hogy a tábornoktársainak elvették a rendfokozatát, az övé viszont a feleségénél volt, így nem tudták elvenni tőle, tehát tábornokként akasztották fel, ami a hadtörténelem különös esete, hiszen abban az időben tisztet nem végezhettek ki kötél által.

1795. október 6. - 1849. október 6. (!)

1816-ban hadapródként kezte pályafutását a cs.kir. 33. gyalogezredben.
1848-ban ajánlotta szolgálatait a magyar hadseregnek, és a 3. hadosztály parancsnokaként a délvidéken harcolt. Ezt követően a Hadügyminisztériumban tevékenykedett, ahol a hadsereg felszerelésének, fegyverzettel való ellátásának felelőse volt ezredesi, majd tábornoki rangban. Komoly szerepe volt a honvédség fegyver- és lőszerellátásában. A nagyváradi lőszergyár felállítása az ő nevéhez kötődik. Az elkészült ágyúkra ezt vésette: "Ne bántsd a magyart!" Kiváló szervezőképességgel rendelkezett, célirányos, nagyon jó eszű ember volt. Aradon a hadbíróság kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak. Ötvennegyedik születésnapján végezték ki.

Utolsó szavai:

"Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom."

 1815 - 1849.

Nagybecskereken született.
Mint tiszthelyettes lépett a porosz főherceg nevét viselő 34. gyalogezredbe, majd a Ferdinánd császár 1. huszárezredben hadnagyoskodott. Innen lépett ki katonai jellegének megtartása nélkül, és gazdálkodásba kezdett.
A 48-as márciusi események hívó szavára jelentkezett a magyar honvédseregbe, ahol hamarosan százados, majd ezredes lett.
1849-ben az újoncozó bizottság elnöke volt, majd az északi hadosztály 2. dandárának parancsnoka lett. Később a déli hadsereghez került, s a temesvári katasztrófa után Guyonnal Karánsebesig hátrált, ahol 3000 emberrel és 15 ágyúval augusztus 19-én letette a fegyvert. Az aradi törvényszék az ő esetében semmi különös indokot nem tudott felhozni, hiszen már régen kilépett a császári seregből, és mint magyar tiszt kegyelmet nyert. Ha ez a kegyelem a főbelövés volt, akkor is érthetetlen az ő esetében. A golyó általi halálra ítélést október 6-án végre is hajtották.

Utolsó szavai:

"Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek."

 1818 - 1849.

Illenstadban, Hessen nagyhercegségben született, a legrégibb, és az angol királyi házzal sógorodott család sarjaként.
1841-ben a Don Miguel nevét viselő 39. gyalogezred gránátos osztályának hadnagya volt.
1843-ban az István főherceg nevét viselő 58. sorezred főhadnagya, majd a 31. sorezred másodosztályú századosa lett. Bécsben töltve szabadságát, ott érték a magyarországi események hírei. Mivel itt birtokai voltak, barátai kérdésére, hogy most mit fog csinálni, elmondta, hogy Magyarországra megy és ott fog harcolni. Októberben érkezett Pestre, ahol fölajánlotta szolgálatait a Hadügyminisztériumban, ahol a 19. gyalogezred 3. zászlóaljának őrnagyává és parancsnokává nevezték ki. Innentől kezdve a Damjanich-hadosztály minden haditettében részt vett.
1849. márciusától ezredes-dandárparancsnokká, később - Knezits eltávolítása után -  a 3. hadtest parancsnokává és tábornokká lépett előre. Vitézi tettei mindig jó példát mutattak embereinek. Bátorsága, remek vezetői képessége híressé tette nevét, aki ennek ellenére semmi dölyfösséggel nem rendelkezett. Feltétlen híve volt Görgeynek, akit a vesztőhelyig követett. Bár a világosi fegyverletétel után Görgey a külföldi tiszteknek mentességet adott, egy fura megjegyzést meghallva Leiningen mégis úgy döntött, hogy marad. Az aradi törvényszék ezt a gavallérságot kötél általi halállal "jutalmazta", melyet október 6-án végre is hajtottak. Egy remek ember vált áldozattá általa!

Utolsó szavait felesége kegyelmi levelére írta:

"Négyen függenek előttem ... mindennek vége ...Isten veled!"
"A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját."

 1803 - 1849.

Nagyváradon született.
Mint hadapród lépett be a hannoveri király nevét viselő 2. huszárezredbe. Miután elérte a századosi rangot, a kedvezőtlen előlépési lehetőség, viszont jó nyugdíjazási viszonyok miatt nyugdíjaztatta magát.
1848-ban a politikai események hatására jelentkezett a Hadügyminisztériumban, ahol Pest megye lovas nemzetőrségének őrnagyává és parancsnokává nevezték ki. Részt vett a déli hadszíntér harcaiban. Ezredesi rangban a 2. huszárezred parancsnoka lett, akik élén a szolnoki csatában jeleskedett. Görgey alatt az 1. hadtest parancsnokaként folytatta, és minden csatában kiváló teljesítményt nyújtott. Budavár bevételénél hadtestével ő volt az első, aki a várba nyomult. 1849. nyarán a Tisza mögé vonuló sereg fedezete volt a feladata, ám Debrecennél az orosz fősereggel kellett vívnia, és vesztett. Nagy Sándor nem rendelkezett különös vezéri tehetséggel, de jó és vitéz alvezér volt. Ő volt az egyetlen hadtestparancsnok, aki Görgeyvel hadilábon állt, és nem tartozott a klikkjéhez. Politikai irányultsága inkább a republikanizmus felé hajlott, és inkább kormánypárti volt. A világosi fegyverletételnél jelen volt, ahol elfogták és Aradra vitték. A szeptember 26-án hozott haditörvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.

Utolsó szavaival is Görgeyt szidta, átkozta.

 1813 - 1849.

Bécsben született, ahol apja gazdag ügyvéd volt.
1830-ban, mint hadapród lépett a hadseregbe, de már 1832-ben hadnagy volt a Sándor nagyherceg nevét viselő 4. huszárezredben. 1848-ig Bécsben állomásozott, majd a márciusi események miatt Gratzba küldték. Októberben érkezett Magyarországra. Részt vett Jellasich üldözésében. A 4. hadtest parancsnokaként Győr városának védelme volt a feladata. Görgey megbízására követként tárgyalt az oroszokkal, de csak üres igéretekkel tért haza, amelynek a lényege az volt, hogy "egyenlőre szépen le kell rakni a fegyvert, azután minden jól fog menni." Augusztus 10-én benne volt az aradi haditanácsban, és ő is a föltétlen fegyverletétel mellett voksolt. Miután ez Világosnál megtörtént, és törvénykeztek a tábornokok felett, ő volt az első, aki Aradon október 6-án a vesztőhelyre lépett.
Alacsony termete dacára elegáns ember volt. Nagy társadalmi műveltséggel rendelkezett. Egy kitűnő lovastiszt minden erényével rendelkezett.

Utolsó szavai:

"Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!"

 1796 - 1849.

Zomborban született, Bács megyében.
1815-1846. között a Hessen-Homburg cs.kir. hadseregnél szolgált, ahol a saját emberségéből őrnagyságig vitte.
1847-től Bécsben teljesít helyőrségi szolgálatot, ahonnan ezredével Magyarországra vezénylik. Rövid idő alatt elérte az ezredparancsnoki tisztséget, mert részt vett a pákozdi és scwechati csatákban, ahol jelesen harcolt.
1849. május 9-én Klapka György kinevezte Debrecen katonai parancsnokának.
Kitűnő lovastiszt volt, és vitéz harcos.
A világosi fegyverletétel után elfogták, és golyó általi halálra ítélték, melyet Aradon október 6-án végre is hajtottak.

Utolsó szavai:

"Ezt a három ív papírt, amelyen hûségesen megírtam aradi fogságomat, adják át a feleségemnek, Domicának, ha bele nem pusztul bánatába"

 1795 - 1849.

Gödöllőn született. A bécsi katonai akadémián kitűnő tanulóként végezve, a cs.kir. mérnökkarba lépett hadnagyi minőségben.
1838-ban a magyar nemesi testőrséghez került másodőrmesteri rangban, hol mint az ideiglenes és állandó erődítések tanára 18 évig sikerrel működött. Tanítványai voltak Görgey Arthur és Klapka György is.
1846-ban visszahelyezték a mérnökkarba, ahol mint igazgató dolgozott Lembergben, majd Horvátországban, végül Komáromban.
1848-ban Komárom várparancsnoka lett. Budavár bevétele után Szegedre rendelték véderősáncok építésének szervezésére. Itt mondta jóslatnak is beillő mondását:"Amennyire lehet, ezen 80-100 ezer emberre kiszámított sáncokat rendezni fogjuk, de ha megbukunk, fölakasztanak." Mindezek dacára, mint nem harcoló követte Görgey hadseregét Világosra, alávetette magát a kapitulációnak, és tábornok társai sorsát osztotta, hiszen a törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak.
Kiváló hadmérnök, remek szakember volt.

Utolsó szavai:

"Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam."

 1806 - 1849.

Pesten született.
1848-ban a cs.kir. aranykulcsos és a hannoveri király nevét viselő 2. huszárezrednél volt őrnagy, míg apja ugyanekkor cs.kir. lovassági tábornok és a magyar királyi testőrség kapitánya. Ezrede a bánsági Uj-Pécsett volt elszállásolva, így azonnal a szerbek ellen kellett vonulnia, ahol a déli hadtest ezredesi rangjáig emelkedett vitézségével. Gróf Eszterházy Sándor tábornok - Windischgratz kiáltványára - a bács-bánsági hadtest tisztjeit a magyar szolgálat elhagyására akarta kötelezni, de Vécsey ellenállva ennek nem oszlatta fel embereit, hanem a Közép-Tisza vidék védelmére indult, amit Damjanichal együtt végzett. Része volt a győzelmes szolnoki ütközetben, ő ostromolta Arad várát sikerrel, majd Temesvár bevételével próbálkozott. A vereség után Nagyváradra vonult vissza, itt érte a fegyverletétel híre, így ő is megadta magát. Bem javasolta neki a számüzetést, de ő nem élt vele. Miután Aradra vitték, a törvényszék kötél általi halálra ítélte, melyet október 6-án végre is hajtottak. Ő volt az utolsó a vesztőhelyen, így végig nézte szerencsétlen bajtársai végzetét. 
Vécsey nem volt nagy képzettségű, de nagyon vitéz, határozott, és tetőtől talpig gavallér. Kiáltványai a hazaszeretet magas hőfokán íródtak, és rendkívüli szilárdságot mutattak a jogai védelmében.

Utolsó szavai:

"Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt."

1849. október 6. szombat napja volt.

Az őszi felhők közül még ki sem bújt a reggeli fénysugár, amikor megnyílt az Aradi vár északkeleti kapuja. Négy tábornokot kísértek a közeli sánchoz - Kiss Ernőt, Lázár Vilmost, Dessewffy Arisztidot és Schweidel Józsefet. Amint felsorakoztak, Kiss Ernő szabad szemmel maga vezényelt tűzparancsot. A hajnali puskaropogás után két órával újra kinyílt a várkapu, és kilenc tábornok lépett ki rajta, hogy utolsó útját tegye a felállított kilenc bitófa felé. Néhány perc múlva Lahner György, Leiningen Károly, Knezich Károly, Pöltenberg Ernő, Aulich Lajos, Nagy Sándor, Török Ignác, Vécsey Károly és Damjanich János tábornok eltorzult arcát s a bitófákon függő élettelen testét világította be a felhők mögül kibontakozott Nap.

Bevilágította azért, hogy keresztfákká avassa fényével a szégyenoszlopokat. Bevilágította azért, hogy Golgotává avassa azt a helyet, amelyen a zsarnoki önkény bakója oly kitűnően működött.

A kivégzés után reggel nyolc órakor, mint a Kálváriára, úgy zarándokolt a nép, és zokogva imádkozott a tizenhárom vértanú teteme mellett.

Ahogyan teszi ezt a mai kor magyar embere, annál az emlékműnél, amelyet a kivégzett vértanúk tiszteletére emeltek az Aradi vár romjaitól körülbelül 500 méterre, a valamikori kivégzés helyszínén. Fájó tudni, hogy az emlékműhöz helyezett koszorúk magyar nemzeti színű szalagjai, már nem magyar földön lengenek, pedig a hősök azért is áldozták vérüket.

1807 - 1849.

Pozsonyban született. Édesapja gróf Batthyány József Sándor, édesanyja Skerlecz Borbála. Apja korai halála után a kis Lajost egy bécsi nevelőintézetbe adta az anyja, ahol szinte árva gyerekként nőtt fel 16 éves koráig. Tanulmányai folytatásaként a zágrábi jogi akadémiára került, majd 1826-tól katonatisztként Olaszországba ment, ahol a Miklós-huszároknál szolgált előbb kadétként, majd hadnagyi rangban. 24 évesen, nagykorúvá válásának köszönhetően, sikerült jogos apai örökségét anyjától elperelnie, és ezzel vas megyi birtokára költöznie. Ekkor kezdett a birtokaival és magával Magyarországgal is komolyabban megismerkedni. Politikai szerepvállalásának első jelentős állomása az 1839-40-es pozsonyi országgyűléshez köthető, ahol az ellenzék vezére lett, és ebben a minőségében több reformprogramot is megfogalmazott és szorgalmazott. Az 1848. márciusi eseményekben aktív részt vállalt, és tagja volt annak a küldöttségnek, amely az országgyűlés reformköveteléseit Bécsbe vitte. Ennek köszönhetően 1848. március 17-én V. Ferdinánd király őt bízta meg az első magyar minisztérium megalakításával. Miniszterelnökként többször került konfliktusba a királlyal, ezért október 2-án lemondott megbízatásáról.
Közkatonaként lépett be Vas megyében Vidas József seregébe, de az október 11-i csatában leesett a lováról, és karját törte. Felépülése után újra országgyűlési követté választották.
1849. január 8-án a Károlyi-palotában elfogták, majd különböző helyeken tartották fogva, míg végül az 1849. augusztus 16-án, Olmützben összeült haditörvényszék ítélkezett felette. Pestre szállították, ahol Haynau jóváhagyta a halálos ítéletet, és elrendelte a felakasztását. A feleségével töltött utolsó látogatáskor a felesége egy tőrt csempészett be neki, amivel súlyos sebeket ejtett a nyakán, ezért az akasztását golyó általi halálra változtatták. Október 6-án a pesti Újépület udvarára kísérték a sok vérveszteségtől gyenge embert, és féltérdre ereszkedve fogadta a halálos sortüzet.

Utolsó szavai:

"Éljen a haza! Rajta, vadászok"