Van egy régi mese egy apáról és a fiáról, akik mentek az úton a szamarukkal. Nemsokára találkoztak egy emberrel, aki azt mondta, hogy ostobák, amiért gyalogolnak, amikor ott a szamaruk. Így az apa és a fiú felpattant a szamár hátára.
Nem jutottak messzire, amikor egy másik ember megkritizálta őket, amiért mindketten a szamár hátán ülnek. Túl nehezek az állatnak, érvelt az ember, és ez embertelen. Így aztán a fiú leszállt.
Nem sok idő telt bele, és egy harmadik utazó megjegyezte, hogy az apa mennyire nem törődik másokkal, mert ő szamárháton utazik, a fia meg gyalogol. Így helyet cseréltek.
Rövidesen találkoztak egy újabb emberrel, aki megszidta a fiút, amiért ennyire tapintatlan, hogy hagyja gyalogolni az apját, aki sokkal idősebb, mint ő.
Amikor pedig utoljára látták őket, akkor ott bandukoltak ketten az úton, és cipelték a szamarat. Ekkor pedig mindenki bolondnak nézte őket, és már hozzájuk sem szóltak.
Ha az ember mindenkinek meg akar felelni, és minden tanácsot elfogad, akkor összezavarodik.
Ha az ember túl érzékenyen vesz minden kritikát és tanácsot, akkor pedig gátlások, komplexusok alakulnak ki.
Ha az ember nem fogad el semmilyen tanácsot, kritikát, akkor rendkívül önzővé válik, ami pedig káros.
A megoldás, hogy nekünk keresztényeknek, Isten kedvébe kell járnunk, és az Ő tetszése szerint élni.
„Mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek.” 1Thesszalonika 2:4.
Kommentáld!