Volt egyszer egy messze földön híres kertész. Csodálatosabbnál csodálatosabb virágai voltak. De ő újra és újra útra kelt, távoli vidékeket, országokat és földrészeket beutazott, hogy hozzájusson még újabb, még különlegesebb növényekhez.

Övé volt a legpompásabb kert, amely valaha létezett a földön. Királyok, híres és gazdag emberek jöttek hozzá mindenfelől, hogy virágokat kérjenek tőle, hogy megcsodálják kertjét.

Egyszer egy távoli földrész égbenyúló hegyei közül egy kis zacskónyi virágmagot hozott. Néhány szem egészen különös magocska volt csak benne. Mint a fénylő aranyszemek, olyan volt mindegyik.

Az öregember, akitől igen drága pénzen vette, azt mondta, hogy a világon a legszebb, legcsodálatosabb virág lesz belőlük. De azt, hogy milyen földbe kell ültetni, és hogyan kell gondozni, azt nem tudta megmondani.
- Te messze földön híres kertész vagy, bizonyosan tudni fogod - mondta. Amint a kertész hazaérkezett, mindjárt elültetett egyet a magocskák közül. Gondosan megöntözte minden nap, s nemsokára picinyke hajtás bújt elő a földből.

A kertész kíváncsian és örömmel várta a kis palánta növekedését, de a vékonyka hajtás hamarosan lekókadt és elszáradt. - Talán túl sokat öntöztem. Úgy látszik, nem szereti a sok vizet - gondolta magában, és a következő magot is elültette. Ennek nem adott annyi vizet. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. - Talán más föld kellene neki - gondolta a kertész, és a következő magot másfajta földbe ültette.

A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. - Talán nem szereti a napot - gondolta, és a következő magot árnyékosabb helyre ültette. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. - Talán túl száraz neki ez a levegő - gondolta, s a következő magot párás levegőjű helyen nevelte. A mag ki is hajtott hamar, de bizony nemsokára ez is csak elszáradt. Így ment ez egészen addig, míg végül csak egyetlen magocskája maradt.

De addigra már elment a kedve a csodavirágtól. Bosszantotta és bántotta az önérzetét, hogy ô, a híres kertész nem jut vele semmire. Az utolsó magot nem is ültette el: ott hevert egy zacskóban az ablakmélyedésben. Egy nap szomorú levelet hozott a postás. Megtudta, hogy meghalt a testvérhúga, aki özvegyen nevelte egyetlen kislányát. Elutazott hát a kertész a temetésre, s miután az árvának senki más rokona nem volt rajta kívül, magához vette.

A gyermek egy ideig szomorú volt és bánkódott az édesanyja után, de a sok szép virág hamarosan megvigasztalta, s már nem sírt naphosszat. A kert, amely eddig csendes volt és nem ismert más zajt a madárfüttyön kívül, most megtelt énekkel és kacagással. A kertész eleinte féltette drága és különleges növényeit a kislánytól, de aztán látta, hogy nincs miért aggódnia, mert a gyermek nem csak hogy nem tesz kárt bennük, hanem szívesen és ügyesen gondozza őket.

Egyszer a kislány véletlenül ráakadt az üres zacskó fenekén árválkodó egy szem magocskára. - Milyen mag ez, Bácsi? Miért nem ültetjük el? -- kérdezte kíváncsian a kertészt. - Áh! - legyintett az kedvetlenül. -- Nem jó mag az. Akármit csináltam vele, mindig leszáradt a zsenge hajtása. Nem is tudtam, hogy van még belőle. Akár ki is dobhatod - mondta. - Kidobni egy ilyen gyönyörű magot? - szörnyülködött a kislány. - Kérlek, Bácsi, add inkább nekem! - Legyen hát a tied, hiszen mondtam már, hogy nekem nem kell! - vonta meg a vállát a kertész, és folytatta a munkáját. A kislány a köténye zsebébe rejtette a kis zacskót a maggal. Este, lefekvés előtt a tenyerébe vette és a lámpa fényébe tartotta. Mint valami kis aranygyöngy, úgy ragyogott rá a kis mag.

- Jaj, de gyönyörű vagy! - kiáltotta boldogan a kislány, és úgy aludt el, hogy még álmában is a kezében szorongatta a magocskát. Reggel első dolga volt, hogy a napfénybe is odatartsa. Most tán még szebben csillogott, mint este. - Micsoda pompás virág lesz ebből a gyönyörű magból! -- kiáltotta, és kiszaladt a kertbe, hogy elültesse. Az ablaka alatt volt egy kis ágyás, ahol már más virágai is voltak, ott ültette el. Kis lyukat kotort a kezével, beledugta a magocskát, betakarta földdel és megöntözte.

És miközben dogozott, megállás nélkül énekelt a magocskának: Csodálatos aranymag, Betakarlak puha földdel, Megöntözlek friss kútvízzel! Hajts ágacskát, hajts levelecskét! Eső öntözgessen, nap melengessen, Örömem növesszen. Attól kezdve felkelés után mindig az első dolga volt, hogy kiszaladt a kertecskéhez, s napközben is gyakran odaült és várta, mikor dugja ki fejét a földből az Aranyvirág,

-- mert csak így hívta magában. Néhány nap múlva icinyke-picinyke hajtás bújt elô. - Bácsi, Bácsi, kihajtott! - szaladt boldogan a kertészhez, aki épp a különleges fekete rózsákról szedegette le a hernyókat.

- Micsoda hajtott ki? - nézett értetlenül és kicsit bosszankodva a gyermekre, mert éppen akkor szúrta meg egy rózsatüske. Ugyanis már teljesen megfeledkezett a magocskáról, amit néhány napja a kislánynak adott. - Hát az Aranyvirág! - mondta a kislány, és nem értette, hogyan is feledkezhetett meg róla a bácsikája. - Ja, az Aranyvirág! - hümmögött a kertész, de még mindig nem tudta, miről van szó. - Miféle Aranyvirág? Hol? - kérdezte.
- Hát a mag, amit nekem

adtál! - magyarázta egyre értetlenebbül a kislány. Hiszen neki egy hét óta a mag volt a legfontosabb dolog a világon, és sehogy sem fért a fejébe, hogy az másnak semmit sem jelent. - Ja, vagy úgy! - mondta rosszkedvűen a kertész, mert nem szeretett arra a csúfos kudarcra gondolni, ami azokkal a magokkal érte. - Hát, kihajtani mindig kihajt, csakhogy aztán el is szárad - bökte ki végre kelletlenül. A kislány lelkendező öröme megfakult, amikor látta, hogy a Bácsi nem örül vele. Csalódottan eloldalgott.

Bánatosan visszament a kertecskéjéhez, leült a növényke elé és énekelni kezdett: Kicsi növény, kicsi ág, Gyere, tágas a világ. Növekedjél, bokrosodjál, Virágokat virágozzál. Kezemmel óvlak, szememmel őrizlek, Szívemmel szeretlek. S a növényke nőtt, növekedett. Aranyszínű szárán aranylevelek csillogtak. Minél nagyobb lett, annál szebb volt. Szépségének ragyogása betöltötte a kertecskét. Aztán megtörtént a várva várt csoda: a fénylő aranyszáron csillogó aranylevelek közül egy kicsi aranybimbó bukkant elő.

A kislány egész nap csak simogatta, becézgette és énekelt neki: Aranyágon ingó Kicsi aranybimbó, Bontsd ki aranyszirmod, Tárd ki aranykelyhed, Illatod leheljed! S hajnalban arra ébredt, hogy ragyogó fény tölti be a kis szobát. Megdörgölte a szemét, hogy vajon nem álmodik-e, de a ragyogás nem szűnt meg továbbra sem, s valami soha nem érzett édes illat áradt be a nyitott ablakon. Künn a kertben pedig seregnyi madár énekelt.

A kislány az ablakhoz szaladt és kinézett. Először a szeme elé kapta a kezét: mintha egy második nap ragyogott volna előtte. Aztán ahogy kissé hozzászokott az erős fényességhez, látta, hogy kinyílt az Aranyvirág, az tündököl ilyen szemet kápráztatóan. Fénye besugározta a kislány kertecskéjét, de nem csak azt, hanem a kertész hatalmas kertjét, sőt az egész környéket. Ragyogása odavonzotta a madarakat, sőt hamarosan az embereket is.

Mindenkit ámulatba ejtett a csodálatos Aranyvirág. Dicsérték és ünnepelték a kertészt, mert azt hitték, hogy a virág az övé. De a kertész oda sem figyelt a nyüzsgő, kezét szorongató, vállát veregető, őt ünneplő emberekre, csak nézte-nézte megbabonázva a virágot. A kislány meg csak ült csendben a virágja előtt, és nem tudott betelni a csodálatával. De őrá senki sem figyelt. Aztán elmúlt a nap, az emberek jövése-menése abbamaradt. Lassan beesteledett.

A kertész odaült a kislány mellé a földre.

Egy darabig hallgattak, aztán a kertész nem bírta tovább, s kiszakadt belőle: - Enyém a legpompásabb kert az egész föd kerekségen, különleges és ritka virágaim vannak, de ilyen gyönyörű egy sincs! Igaza volt az öregembernek, akitől a magokat vettem: ez a világon a legszebb, legcsodálatosabb virág. Híres kertész vagyok, mindent tudok a virágokról, de ebből a magból nekem nem sikerült virágot nevelnem.
Mondd, hogy csináltad? - Tudod, Bácsi, - nézett komoly arcocskával maga elé a kislány - te valóban híres kertész vagy és csodálatos a kerted. Tudod melyik virágot milyen földbe kell ültetni, mennyit kell öntözni, hogy szépen viruljon.

Tudod melyik kedveli a napot, melyik az árnyékot. Megkapálod a földjüket, megtisztítod őket a hernyóktól. És egy közönséges virágnak elég is ennyi gondoskodás ahhoz, hogy szép legyen. De az igazi virágnak, a virágok virágának ez nem elég.

Az Aranyvirágnak is szüksége van mindezekre, de még valami másra is, amit tőled nem kapott meg: Az Aranyvirág csakis a szeretet fényében és melegében virul ki. Ha ezt nem kapja meg, hiába hajt ki a mag, a zsenge hajtás elszárad. Közben egészen besötétedett. És ahogy ott ültek a földön, az Aranyvirág sugárzó fénye körbefonta őket.