Szuperöntudatos huszonévesként ellenségnek hittem a legfőbb támaszomat, édesapámat .

Fotó: Horváth Péter

A világon a legöntudatosabb huszonéves voltam 2006 nyarán. Nem lehetett engem se kritizálni, se nevelni, se munkára bírni – nem mintha az valóban munkának számítana, hogy az embert a szülei néha megkérik, legalább maga után mosogasson el és pakolja el a holmiját, tartsa rendben a környezetét.

Nem nagyon érdekelt semmi más magamon kívül, reggel elmentem a munkahelyemre – nyári munka volt, a Balaton-parton, a butiksoron árultam strandkellékeket –, majd hazamentem aludni, esetleg előtte a parton múlattam az időt.

Apa nem adott alább az elveiből, és nem bántani akart a szavaival, hanem tanítani, amikor újra és újra elmondta, azokat az örök érvényű igazságokat, a normákat, amelyek nemzedékeken át nem változnak, és az együttélés legfontosabb alapszabályai.

Hogy a magam környezetét tartsam rendezetten, mert így a lelkem is rendezettebb lesz. Hogy a kölcsönösség normája alapján, aki közösségben él, ki kell hogy vegye a részét a feladatokból, mert a munkamegosztás is a harmonikus együttélés egyik alapja.

Nemcsak nagy dolgokban jelentkezik ez, hanem sokkal inkább a hétköznapi apróságokban, és főleg az odafigyelésben. Hogy a morzsát nem hagyom az asztalon, hogy a poharat, amelyet használtam, utána elmosom, hogy a csikkekkel teli hamutartót kiürítem a kukába, és nem hagyom az asztalon, főleg, ha én vagyok az egyetlen dohányzó személy a családban. És ezeket nem azért mondta el nap mint nap, hogy a szülői fölényét fitogtassa, vagy az orrom alá dörgölje, hogy az ő házában élek.

Én felesleges kritikának vettem minden mondatát, és nem értettem miért nem hagyja, hogy a saját életemet éljem? Jól akartam magam érezni a világomban (megfeledkezve persze arról, hogy a velem együtt élőkkel, még ha kompromisszumok árán is, de békességben jó élni). Makacs voltam, és hajthatatlan, a saját elképzeléseimet emeltem mindenek fölé.

Egy kiadós veszekedés után, amely szintén az együttélés témakörével kapcsolatos nézetbeli különbségeink miatt alakult ki, úgy döntöttem, viharos elvonulással (tulajdonképpen a probléma előli meneküléssel) oldom meg a helyzetet.

Összepakoltam a szükséges holmimat, és gondoltam, majd nagy színpadi jelenettel elhagyom a szülői házat, elmegyek hétvégére a barátaimhoz szórakozni (az év legnagyobb eseményét, a sikeres egyetemi év lezárását megünnepelni a kollégiumi kerti partin), aztán utána terveim szerint pár hétre a barátomhoz mentem volna lakni.

Csak azért, hogy megmutassam, velem nem lehet így beszélni, hogy megmutassam, mi a következménye annak, ha uralkodni akarnak fölöttem, megmondani, hogy mit csináljak, és még én akartam megleckéztetni Apát, hogy amíg nem leszek otthon, majd lesz ideje elgondolkodni magán és a viselkedésén.

Elköszöntem, és dúlva-fúlva elhagytam a házat.

A vasútállomáson a bankautomatánál csak villogott a képernyő: „Nincs a számlán elegendő fedezet”. Már a legkisebb címletnél is ezt az üzenetet kaptam.

Elfelejtettem, hogy a bank levonta a személyi hitelem esedékes törlesztőrészletét, és így nem maradt pénz a számlámon. Semmi. És a városban nem is tudtam senkitől sem kölcsönkérni – csak Apától.

Dühös voltam, hogy csorba esett a nagyjeleneten, de mindenképpen el akartam menni a barátaimhoz. Nem volt más választásom, felhívtam Apát, és kölcsönkértem tőle a vonatútra.

Elég kínos volt a beszélgetés, töredelmesen be kellett vallanom, hogy szükségem van a segítségére. Apa akkorra már megivott egy üveg sört, és mivel nem ül kocsiba, ha alkohol van a szervezetében, elég reménytelennek tűnt, hogy gyalogszerrel megjárom a három kilométeres utat hazáig meg vissza a vasútállomásra. A vonatindulásig már csak 30–40 perc volt, de azért elindultam hazafelé, hogy legalább megpróbáljam a lehetetlent.

Hazaúton már kezdtem magam rosszul érezni, rájöttem, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hoztam magam a viselkedésemmel. És most mennyire kínos lesz hazakullogni a pénzért… de azért csak bandukoltam tovább.

Aztán amikor az állomástól úgy háromszáz méterre levő könyvtárhoz értem, felnéztem, és alig hittem a szememnek.

Apa jött szembe biciklin.

Könnybe lábadt a szemem. Elhozta a pénzt, hogy mindenképp elérhessem a vonat. A jósága szíven ütött. Letaglózott a tudat, hogy nem azt kaptam, amit megérdemeltem volna: azt, hogy hiába megyek haza a jegy áráért, a vonatot már nem érem el, és otthon búslakodhatok, amiért lemaradtam a bulizásról a barátaimmal.

Amikor az úton találkoztunk, azt hittem, elsüllyedek a szégyentől. Apa csak nézett jóságosan, és tudta, nagyon jól tudta, hogy most végre megértettem, hogyan működnek a dolgok. Bölcsebben, mint jó példával, nem is lehet tanítani.

A szelíd szeretet mindent elsöprő ereje akkor vált nyilvánvalóvá számomra.

Egy hangos szó nélkül megtanultam, hogy a szüleim bármit is tesznek vagy mondanak, azt mindig, minden helyzetben értem teszik.

Sohasem ellenem.

Írta Szente Tímea

- See more at:rd.hu