Szűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástromedényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem.
Világolt egyre előttem,
vígan villanva a fényen
fehér alabástromedényem.
Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester.
Tudta, hogy hová készül.
Tudtam, hogy hová készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral, bajjal
indul a döntő harcra.
…Árnyak lopództak tiszta homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül
én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem…
Talán… meghalni értem.
Ott ült fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem – s a drága kenet
illatosan ragyogva
szelíd fejére permetezett.
„Te meghalsz értem!” – árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
„Én neked adom az életemet
És a szívem minden szeretetét.”
„Tékozlás! – zúgtak fel a körben.
Megbíztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár.
Tudtam, hogy semmiér’ se kár:
A kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár…
S áldom a percet, melyben
alabástromedényem összetörtem.
Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.
Túrmezei Erzsébet
Kommentáld!