„De ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem,
mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem,
hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem.”
(2Korinthus 12:9)
Áldott
lehetőség az írott szó, mert befolyása olyan messze ható, hogy fel sem
fogjuk. Pál írásaiért azért is vagyok hálás, mert intelligensen őszinte
és amikor magáról beszél, akkor is Istent dicsőíti. Szavait talán
méltatlanul ritkán idézzük. Pedig lenne mit, és lenne miért. Pál egy
megtért ember. Megváltozott gondolkodásának megújulása által.
A megtért
ember még a saját terheiben, töviseiben, keserveiben is meglátja Isten
jó szándékát.
Pál
egy sok-tálentumos szolgája volt Istennek, és mint ilyen embernek
rendkívüli megtapasztalásai és próbái is voltak. „Öreg harcosként”
többet élt meg egyedül, mint egy tucat hívő együttvéve. Tudta ezt ő is,
tisztában volt vele. Nem gondolta azt, hogy szolgálata az ő érdeme, az ő
dicsősége. Porba rogyott a vakító fényességben rejtőző Krisztus előtt, és ez megtette újra és újra.
A
keresztség rivaldafényben történik, de a megtérés, a napi szolgálat
sokszor sötétben és egyedül. Isten jól ismeri zabolátlan emberi
természetünket, ezért mielőtt igába fogna „betör” bennünket, hogy erejét
és irányítását értékelni tudjuk.
Istennek biztosan van egy külön tövis
raktára, melyeket személyre szabott csomagba rendezve ad nekünk.
Testi-lelki gyengeségeinken keresztül , körülményeken és embereken
keresztül kijózanít, ha szükség van rá. Isten ereje nem ér célhoz, ha mi
erőlködünk.
Azt is észre kell vennünk, hogy nem elsősorban Isten erejére van szükségünk, hanem az Ő kegyelmére.
A
kegyelemben ugyanakkor mérhetetlen erő van, mert megtérésre, üdvösségre
vezet. És mi igényel nagyobb erőt a világon, mint egy ember énjének a
legyőzése?
Kommentáld!