Régen az volt a szokás, hogy a magatehetetlen öreget megölték. Amikor egy öregember, öregasszony már nem tudott segíteni a háznál, hogy ne pusztítsa feleslegesen a kenyeret, a fiatalok felrakták egy talyigára, felhúzták a hegy tetejére, s a szakadékba fordították.
Ahol a közelben nem volt szakadék, megtette az erdő: kivitték az idős embert valamelyik távoli, elhagyatott helyre, és ott a sorsára hagyták..
Egy fiatalember nagyon szerette az édesapját, nem tudott megválni tőle. De mert a szokás ellen sem mert véteni, hajnalban kitömött egy bábut, felöltöztette apja gúnyájába, s azt borította a szakadékba. az öregnek pedig ásott egy vermet, s oda bújtatta.
Telt- múlt az idő, jobb évekre szűk esztendők következtek. A fagy megtizedelte, a jégeső tovább apasztotta, a szárazság végképp elfonnyasztotta a gabonát. Nemhogy a gyámolításra szoruló öregeknek, a fiataloknak sem volt mit enniük.
A fiú egyik este elpanaszolta apjának, aznap az utolsó szita lisztet sütötték meg kenyérnek.
- Ne búsulj! - mondta az öregember. - Nyisd ki a régi hombár ajtaját, s a limlom alatt találsz néhány zsák búzát. Akkor tettem el, amikor sok termett belőle.
A fiatalember kinyitotta az öreg hombárt, s valóban talált benne gabonát. Hónapokig kitartott, jutott belőle a szomszédoknak is. Aztán mint minden, az is elfogyott.
Mondja a fiú az apjának, fogytán a kenyér. Mit tegyen?
- Ásd fel a régi kamra padját. Amikor még jobban bírtam a munkát, oda rejtettem néhány aranypénzt. Végy rajta a szomszéd faluban gabonát.
A fiú felásta a régi kamra padját, s egész köcsög aranypénzt talált. De mert a szomszéd faluban is híján voltak a kenyérnek, igencsak megkérték az árát.
- Most mi lesz? - kérdezte az apjától a fiú, amikor az aranyon vett kenyér is elfogyott.
- Várj holnapig, akkor megmondom!
Másnap ezzel fogadta a fiát:
- Szedd le a ház tetejéről a friss szalmát, hord ki a mezőre, s szántsd be a földbe.
A fiú azt hitte, apja agya elborult a sötét veremben. Később viszont arra gondolt, ha nem terem gabonájuk, s éhen halnak, úgysem lesz szükségük a házra. Ledobta hát a szalmafödelet, kihordta a mezőre, s beszántotta a földbe.
Olyan gabonája termett, mint még soha azon a vidéken senkinek. Nem csoda, csépléskor a cséphadaró a kalászokból csak a nagyja szemet verte ki, a többi a szalmában maradt!
- Ki mondta meg neked, hogyan cselekedj? - kérdezték szomszédai, követve példáját.
- Az apám.
- Nem ölted a szakadékba?
- Nem vitt rá a lélek. Egy bábot dobtam le helyette.
- Most hol van?
- A veremben.
- Hozd ki a fényre! - kiáltották egy emberként a falubeliek, Isten figyelmeztetésének fogva fel a történteket. - Az öregnek élnie kell!
Azóta nem ölik meg a gyámolításra szoruló öreget, még ha haszontalanul fogyasztja is a kenyeret.
/keleti szláv rege,ford.: Petrovácz István/
Kommentáld!