Régen az volt a szokás, hogy a magatehetetlen öreget megölték. Amikor egy öregember, öregasszony már nem tudott segíteni a háznál, hogy ne pusztítsa feleslegesen a kenyeret, a fiatalok felrakták egy talyigára, felhúzták a hegy tetejére, s a szakadékba fordították.

Ahol a közelben nem volt szakadék, megtette az erdő: kivitték az idős embert valamelyik távoli, elhagyatott helyre, és ott a sorsára hagyták..

Egy fiatalember nagyon szerette az édesapját, nem tudott megválni tőle. De mert a szokás ellen sem mert véteni, hajnalban kitömött egy bábut, felöltöztette apja gúnyájába, s azt borította a szakadékba. az öregnek pedig ásott egy vermet, s oda bújtatta.

Telt- múlt az idő, jobb évekre szűk esztendők következtek. A fagy megtizedelte, a jégeső tovább apasztotta, a szárazság végképp elfonnyasztotta a gabonát. Nemhogy a gyámolításra szoruló öregeknek, a fiataloknak sem volt mit enniük.

A fiú egyik este elpanaszolta apjának, aznap az utolsó szita lisztet sütötték meg kenyérnek.

- Ne búsulj! - mondta az öregember. - Nyisd ki a régi hombár ajtaját, s a limlom alatt találsz néhány zsák búzát. Akkor tettem el, amikor sok termett belőle.

A fiatalember kinyitotta az öreg hombárt, s valóban talált benne gabonát. Hónapokig kitartott, jutott belőle a szomszédoknak is. Aztán mint minden, az is elfogyott.

Mondja a fiú az apjának, fogytán a kenyér. Mit tegyen?

- Ásd fel a régi kamra padját. Amikor még jobban bírtam a munkát, oda rejtettem néhány aranypénzt. Végy rajta a szomszéd faluban gabonát.

A fiú felásta a régi kamra padját, s egész köcsög aranypénzt talált. De mert a szomszéd faluban is híján voltak a kenyérnek, igencsak megkérték az árát.

- Most mi lesz? - kérdezte az apjától a fiú, amikor az aranyon vett kenyér is elfogyott.

- Várj holnapig, akkor megmondom!

Másnap ezzel fogadta a fiát:

- Szedd le a ház tetejéről a friss szalmát, hord ki a mezőre, s szántsd be a földbe.

A fiú azt hitte, apja agya elborult a sötét veremben. Később viszont arra gondolt, ha nem terem gabonájuk, s éhen halnak, úgysem lesz szükségük a házra. Ledobta hát a szalmafödelet, kihordta a mezőre, s beszántotta a földbe.

Olyan gabonája termett, mint még soha azon a vidéken senkinek. Nem csoda, csépléskor a cséphadaró a kalászokból csak a nagyja szemet verte ki, a többi a szalmában maradt!

- Ki mondta meg neked, hogyan cselekedj? - kérdezték szomszédai, követve példáját.

- Az apám.

- Nem ölted a szakadékba?

- Nem vitt rá a lélek. Egy bábot dobtam le helyette.

- Most hol van?

- A veremben.

- Hozd ki a fényre! - kiáltották egy emberként a falubeliek, Isten figyelmeztetésének fogva fel a történteket. - Az öregnek élnie kell!

Azóta nem ölik meg a gyámolításra szoruló öreget, még ha haszontalanul fogyasztja is a kenyeret.

/keleti szláv rege,ford.: Petrovácz István/