A tatárjárás okozta sebeket jórészt kiheverte az ország. Új várak, városok épültek. Ekkor jött létre, királyi alapításként, Buda is. Átalakult a társadalom. A nemesség új szervezetbe tömörült, a nemesi vármegyékbe. Ez a kis- és középbirtokosok számára önkormányzatot és bíráskodási jogot jelentett. Megerősödött a nagyurak, a bárók hatalma is.

A 15 évesen nagykorúsított, felnőtté nyilvánított IV. László (1272—1290), aki anyja származása miatt kortársaitól a Kun nevet kapta, az Árpád-ház egyik legfurcsább életű uralkodója volt.

Vad és kegyetlen emberként írnak róla a krónikák, aki előszeretettel időzött a pogány kunok között, kun szeretőket tartott, s megvetette a magyar urakat, különösen a papokat.

Az egyház kétszer is kiközösítette, elsősorban erkölcstelen életvitele miatt.

Tény viszont, hogy Kun Lászlóval szemben álltak az apja és nagyapja uralkodása alatt egész országrészeket elnyert bárók. Ők Lászlót élete folyamán kétszer is börtönbe vetették, majd távoli rokonát hozták az országba, hogy a trónra ültessék. Az uralkodó a bárók hatalmát megtörni vagy gyengíteni csak a kunok segítségével próbálhatta meg. De a kunok és a magyarok együttélése nem volt nyugodt.

Az ellentétek legfőbb oka az volt, hogy a kun nép nomád volt, egyik helyről a másikra terelte állatait, miközben azok sokszor letaposták, lelegelték a falvakban élő magyarok vetését. Több elődjéhez hasonlóan IV. László is megkísérelte letelepíteni a kunokat, amiben némi eredményt ért el. Próbálkozásai nem voltak veszélytelenek. Az elégedetlenkedőkkel több csatát is vívott a király, életét pedig szintén kedvelt kunjai oltották ki.

Kun László halála után az Árpád-háznak már csak egyetlen férfi tagja volt életben, aki 1290-ben III. András néven lett király. A fiatal uralkodó igen nehéz helyzetben találta országát. A hatalom ténylegesen nem az ő, hanem a nagyurak kezében volt, akik megbuktatására két trónkövetelőt is az országba hoztak. Az ifjú király igyekezett megerősíteni uralmát, s rendet teremteni az országban.

Ebben nagy segítségére volt a magyar egyház feje, a tiszta életű és erélyes Ladomér érsek. Részben nyugateurópai mintákat követett az Itáliában nevelkedett uralkodó, amikor a hatalmát a bárók ellenében a szerényebb vagyonú, de sokkal nagyobb számú köznemességre akarta alapozni. Ám alig több mint tízéves uralkodás után, 1301-ben III. András hirtelen meghalt. Vele kihalt az Árpád-ház férfiága. Voltak ugyan, akik Árpád leszármazottainak vallották magukat, de ők nem apai, hanem anyai rokonságban állottak a magyar királyi családdal.

A 14. század teljes bizonytalansággal köszöntött Magyarországra. A trónra egyaránt igényt tartott az Itáliából jött Anjou Károly és a cseh Vencel. Az utóbbi még magyar nevet is fölvett, Lászlónak hívatta magát. Mindkettőjük mögött számos nagyúr állott, sok fegyveressel. Elkerülhetetlennek tűnt a háború, ahol magyar harcol magyar ellen, pusztítva az országot. Érthető hát, hogy az egész nép siratta az „utolsó aranyágacska” letörtét, III. András halálát.