Éhesen és átfázva érkezek haza. Már két órája a tegnap főtt fuszulykaleves jár az eszemben, szinte érzem az illatát, eddig biztosan összeért az íze.
Gyorsan ledobom a nagykabátot, kibontom lábam a bakancs fogságából, s már megyek is megmelegíteni az ételt.
Mire jó forró lesz, szertartásos mozdulatokkal tányért, kanalat, kést, villát, lapítót, kenyeret veszek elő, vöröshagyma után kutatok, zörgetek a kamrában, megtalálom, megpucolom, felvágom, sózom.
Nagyot szippantok a leves gőzébe keveredett hagymaillatból, és érzem, hogy követelőzve megszólal a gyomrom. Nyugalom – intem – most már minden kész.
Próbálom fékezni magam, s lassan szürcsölgetni a forró ételt, kenyeret és hagymát falok hozzá, és érzem, hogy eltölt az öröm és a békesség.
Ahogy a testem átmelegszik, ahogy a kínzó éhségérzet csökken, kibékülök a világgal.
Hálát adok Istennek, hogy van mit megennem, s hogy egyszerűen és őszintén tudok örülni az élet dolgainak.
Nem a halál utánra várok, s nem a csodák között keresem a megélhető mennyországot, hanem itt, a földi élet hétköznapjaiban.
A Prédikátor szavai jutnak eszembe: Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd!
Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj!
Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt. (Préd 9,7–9a)
Ne feledd, hogy életed minden napja Istentől kapott ajándék, amit épp mulandósága tesz felbecsülhetetlenül értékessé!
Örvendj hát a kenyér ízének, a bor zamatának, az asszony ölelésének igaz keresztényként, szégyenérzet és bűntudat nélkül, Isten örömszerző akaratában megnyugodva!
Kommentáld!