„Miért nem mondod – AMI MONDHATATLAN,

Miért nem látod – AMI LÁTHATATLAN,

Miért nem érzed – AMI FÖLFOGHATATLAN,

És miért nem segítesz azon, aki nem kéri tőled – DE BENNE VAN A TEKINTETÉBEN?”

(Egri Csaba)

Betegszobában

Az egészséges emberek nagy része erősen viszolyog a betegségtől és a beteg embertől egyaránt. Többnyire azonban az élet leszoktat bennünket erről a viszolygásról. Közeli barátságban voltunk egy fiatalemberrel, aki nem volt hajlandó meglátogatni beteg rokonait sem, nemhogy még egy idegent.

Még ha néha-néha előfordult, hogy az édesanyja meghűlt, és pár órát ágyban töltött, azt is nehezen viselte el. Egészen addig tartott ez az ellenkezése, ameddig első gyermeke meg nem született. Amikor kisfia hat hónaposan belázasodott, és nyűgössé vált, egész éjszaka a kezében ringatta. Egy csapásra el is múlt minden viszolygása a betegektől, amikor tehetetlen, vergődő gyermekének szemében a segélykérő esengést látta.

Elmúlik mindnyájunk ellenkezése akkor is, amikor mi szorulunk betegen mások segítségére. Ha személyesen tapasztaljuk, milyen fontos a jó szó, vagy egyáltalán csak a szó, csak hogy ne kelljen egyedül lennünk. A betegség egyébként nem kérdezősködik, hogy hajlandók vagyunk-e fogadni. Testünket meggyötri a fájdalom, a lélek is vergődni kezd: szobánk betegszobává alakul, máskor idegen helyre idegen emberek közé kerülünk.

Egy régi mondás nagy bölcsességet hordoz:

„Annyi jót tégy embertársaidnak, amennyit magadnak megkívánsz!”

De nagyon ide kívánkozik az Evangéliumból Jézus tanítása:

„Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek, mindazt ti is úgy cselekedjétek azokkal!”

Ha figyelmesen és gondolkodva élnénk, nem lenne szükség rá, hogy saját betegségünk ébresszen rá arra, mi fájhat másoknak, mit érezhetnek a szenvedők.

Ne szánj, tekints embernek!

Egy meghívás nyomán alkalmanként bejártam egy otthonba, ahol testi fogyatékos emberek éltek. Szívesen vették a látogatást, előadások tartására is felkértek. Egyik este, amikor a tévé képernyőjén az egyik gondozott arcát ismertem fel, nagyon meglepődtem.

Hányszor beszélgettem vele és csak most tudtam meg a riportból, hogy ez a nagyon beteg fiatalember filozófus, és a költészetben is igen jártas. Úgy jártam, mint a legtöbb ember: amit én fontosnak tartottam, azt elmondtam, és nem igazán érdekelt, kicsoda is a másik.

Ez esetben a dolog még helyrehozható volt, de hány alkalommal már csak szomorúan állapíthatjuk meg: „ha én ezt időben tudtam volna…”

Ezen bejárások alkalmával volt egy kísérőm is, aki őszintén, néha kissé nyersen beszélgetett a fogyatékos emberekkel, mintha szánalomnak nyoma sem lett volna benne. Az otthon lakói mégis rajongással fogadták őt. Az erre adandó válasz nem titok: a fogyatékkal élők elfogadták saját helyzetüket, és szeretnék, ha mi is elfogadnánk őket úgy, ahogy vannak. Tegyük lehetővé számukra a normális közlekedést a közintézményekben és a járműveken, de nem kérnek a szánalmunkból, mert ők így élnek teljes életet.

Vigasztalás és vigasztaló

A megbetegedett ember vigasztalásra szorul akkor is, ha a szóban megnyilatkozott együttérzést nem szívesen fogadja.

Néha jobb is, ha némák maradunk. Csak az ostoba gondolja azt magáról, hogy az ő szájában mindenre van magyarázat és hogy szavai mindig „balzsamosak”. Aki egészséges, csak ritkán érzi át a beteg valódi helyzetét, érzéseit, főként, ha gyógyíthatatlan betegről van szó.

A bibliai Jób helyzetét sem értették meg barátai, mégis úgy viselkedtek, mint akik megfellebbezhetetlenül tudják minden emberi nyomorúság okát – de ezzel csak a szenvedő kínjait sokasították.

„Kín-gyökérből fontak/ Korbácsnak engemet./ Szeretni akartam:/ Nem lehet, nem lehet./ Csattognom kell durván/ A világ nyakába,/ S lenni amíg élek,/ Szembe szökő szálka” (Böhm András: Végzet). Gyakran érzik így magukat köztünk a fogyatékkal élők. Bizonyára sokat tehetnénk érte, hogy ne így legyen.