De jó, hogy látlak! Legalább három éve nem találkoztunk! - kiáltotta boldogan a kedves arcú barna nő a megállóban. - Hogy kerülsz ide?

- Fél éve költöztünk a kerületbe a férjemmel. A gyerek kirepült, túl nagy volt kettőnknek a ház - felelte a Vörös.

- Emlékszel, mennyit játszottak együtt a gyerekeink, amikor általános iskolások voltak, és közel laktunk egymáshoz? Uramisten, milyen rosszak voltak néha! - nevetett a Barna.

- Mi van a lányaiddal? - kérdezte a Vörös.

- Ugyanolyan kajlák, mint régen. A nagy szerzett egy kommunikációs diplomát, de nem sokat ér. Van állása, csakhogy keveset keres. Még szerencse, hogy a férje közgazdász, és elég rendesen visz haza. Náluk már van egy gyerek is, az imádott kicsi unokám, a hároméves Levente. Imádom! A kisebb lányom még nem ment férjhez, de van párja. Én már nagyon szeretném, ha összeházasodnának.

- Miért mondod, hogy ugyanolyan kajlák, mint régen? - érdeklődött a Vörös.

- Mert pont úgy veszekednek, mint kamaszkorukban. Épp tegnap voltak nálunk, és képzeld el, összeugrottak valami hülyeségen! A nagy felhúzta az orrát, és úgy jött-ment a házban, mint egy sértett királynő, a kicsi meg mondta a magáét... Ugye, emlékszel, hogy régen is mindig bosszantotta nővérét? No, ugyanezt csinálja ma is. A férjem szerint éppolyan féltékenyek egymásra, mint anno...- Te mit csináltál, amíg a lányaid balhéztak? - kérdezte a Vörös, mire a Barnából kitört a nevetés.

- Mit csináltam? Fütyültem rájuk, mert tudtam, hogy úgyis kibékülnek. Tehát szépen elvonultam a kisszobába a pici unokámmal legózni. Építettünk egy gyönyörű várat, és nem foglalkoztunk senkivel, csak egymással. Amúgy sokat van velem, a lányom gyakran lepasszolja... De nem lázadok, mert rajongok ezért az apró emberkéért.

- A lányok kibékültek?

- Naná! A nagy a kicsinek ajándékozta vadonatúj sálját, a kicsi pedig valami szempillafestéket adott neki. Mondom, kajlák... És mit csinál a te fiad? Ő is megérte a pénzét kamaszkorában... - mosolygott a Barna. - Rosszul emlékszel. Gábor már akkoriban is komolyabb volt, mint a lányok.- Ne viccelj már! - kiáltott a Barna meglepődve. - Mindig elvette a lányok játékait, a nagyobbat pedig pulykatojásnak csúfolta a pár szeplője miatt. Egyszer össze is verekedtek. Nem emlékszel?

- Lehet, hogy volt ilyen, de kiment a fejemből.

- Mivel foglalkozik? Megnősült? - kérdezte a Barna kevésbé lelkesen.

- Komoly ember lett az én Gáborom. Elvégezte a Corvinus Egyetemet, és feleségül vette az egyik évfolyamtársát. A menyem is nagyon értelmes. Van egy kislányuk: Leila.

- Hány éves az unokád? - érdeklődött a Barna.- Három, és épp olyan okos, mint az apja. A fiam most nagy gondban van, mert nem talál neki színvonalas óvodát. Olyat, amelyikben megfelelően fejlődne a kislány. Komolyan mondom, ilyen gyors eszű, érdeklődő háromévest még soha nem láttál. Bár nekem a fiam is sok gondot okozott az eszével. Hiszen annyival különb volt a kortársainál, hogy a többiek csak lehúzták...

- Ühüm. És sokat vagy együtt az unokáddal?

- Hozzám nem szokták lepasszolni Leilát, mert tudják, hogy elfoglalt vagyok.

- De azért viszed őt gyerekprogramokra, és gondolom, sütsz neki finomságokat...

- Nem.

- ???

- Már két éve Londonban élnek és dolgoznak...

/StartlapCitromailIwiwFacebookTwitter

Szerző: V. Kulcsár Ildikó/